A grund a miénk

Megvan a következő tuti: A dzsungel könyve, A padlás és a Túl a Maszat-hegyen mellé A Pál utcai fiúk – az újabb zenés darab, amelyen generációk fognak megrendülni és elérzékenyülni. A Vígszínház zenés darabjai egyrészt arról szólnak, hogy „kell egy hely”, másrészt arról, hogy van egy hely, „ami a miénk”, harmadrészt arról, hogy ezt, mármint a „helyet” egyre veszély fenyegeti. De ezeken a helyeken alapvetően rend van: a jók győznek.

Molnár Ferenc remekművében, A Pál utcai fiúkban azért nem egészen. De legalább vannak jók.

Számos színpadi változat készült már a regényből, valamint egy emlékezetes film is; ez utóbbit Fábri Zoltán rendezte, 1969-ben mutatták be a magyar–amerikai koprodukciót, és Nemecsek a tüneményes Anthony Kemp volt. Aztán született egy olasz film is, 2003-ban, sok magyar szereplővel, többek közt Bokát is, Nemecseket is magyar gyerek játszotta.

A legújabb színpadi változatot Grecsó Krisztián írta – dramaturg Radnóti Zsuzsa: két tiszta szálon fut a történet, a grundért folytatott harc a fő szál, de hangsúlyos azért a gittegylet is. Ez utóbbi mai jelentéséhez híven az agyonszabályozott, folytonos szavazósdival tűzdelt, amúgy vicces és szórakoztató szervezkedés a semmi körül – bele lehet gondolni, de nem muszáj. Hiszen az előbbi megy vérre, a két szemben álló csapat közül az egyik a saját helyéért, a másik a győzelemért küzd – ebbe is bele lehet gondolni, de ebbe sem muszáj. Nincs konkrét idő: Grecsó történetvezetésén kívül Benedek Mari karakterábrázoló jelmezei is erre utalnak. A Pál utcaiakat a múlt század különböző évtizedeinek divatjába, a vörös ingeseket a jelenbe öltözteti, és még a társadalmi státus is ott van a ruhákban, előbbiek csóróbbak, utóbbiak pénzesebb közegből jönnek. És nemcsak jönnek, hanem mennek is: a Pásztorok például egy brutális erőszakszervezet felé.

MTI Fotó: Kallos Bea

Dés László zenéje nemcsak pompás, hanem körültekintő is. A műfaj szabályaihoz igazodva egyrészt simul a dramaturgiához – megemel, fölvezet, poentíroz jeleneteket, ugyanakkor a kórus gyakori szerepeltetésével hangsúlyozza az előadás egészének „közösségi” karakterét. A néhány szép kettős, lírai betét mellett ütős, fülbemászó, embléma- vagy slágergyanús dalok is vannak – és Geszti Péter dalszövegei mind prozódiailag, mind tartalmukban szokásosan profik, alig egy-két helyen bicsaklik meg egyik vagy másik.

A kockázat nélkül megjósolható siker fontos eleme Khell Csörsz díszlete, amely nemcsak a színpadra tett multifunkciós, szellemesen alakítható jókora farakásokból, hanem a köréjük tervezett üres térből is áll, melynek levegős atmoszférájáért Zórád Ernő háttérképei állnak helyt. Ugyanilyen fontos a zenéhez és a történet ritmusához illeszkedő koreográfia, amelyen azonnal fölismerhető Horváth Csaba fantáziája, ahogy a testeket „használja”, lépcsőnek, oszlopnak, egymással folytonosan hullámzó viszonyban lévő, dinamikus (vagy épp statikus) elemeknek.

Az előadás alkotórészeit – és Madarász János világítástervező munkáját is dicséret illeti – a reménybeli nézők természetesen aligha fogják a fentebbi módon szétszálazni, hiszen az összhatás rabjai lesznek. Ezt az összhatást pedig a játszó személyek közvetítik, körülbelül harminc fiatalember és két „felnőtt”.
Marton László zenés előadásainak egyik védjegye e különböző elemek harmonikus összerendezése, a másik a színészvezetés. Neki aztán nem szokott problémát okozni a tömegjelenetek és szólók változatos dinamikája, és tud figyelni arra is, hogy a helyén legyen a lelkesítő, fölemelő, ugyanakkor emberi helytállást, némi hősiességet kívánó „üzenet”. Ez egyébként ennek a műfajnak mondhatni alapeleme: sem árnyalt társadalomábrázolás, sem bonyolult konfliktus nem várható tőle. Egyszerűen fogalmazva: a „jobbik én” győzelme a tét.

Marton nagy animátor: a tömeg nemcsak pontosan, ritmusosan mozog, hanem hatásosan és lelkesen is, közvetíti ezt a bizonyos emelkedettséget, lelki nekibuzdulást, elszántságot, kérlelhetetlen jellemerőt. Csipetnyi színnel: az ingadozók, szkeptikusok, félősök legelébb is önmagukat győzik meg és le.

Az arccal, karakterrel bíró főbb szereplők egy-egy röpke replikába is igyekeznek belesűríteni a figurájukat; a legfőbbeknek persze bővebben nyílik tér ilyesmire. Vecsei Miklós Nemecsek szerepében nemcsak elesett, de még kicsike is tud lenni, valamint a folyamatot, a felbátorodás folyamatát is megmutatja. Épp a színészi ügyesség az, ami alig látszik a megcsinált figura mögött, pedig nagyon ott van: a mozgás, az ének, a megszólalás. A Bokát játszó Wunderlich Józsefnek az érző szívű, megfontoltságot és erőt sugárzó vezért kell a társai és a közönség elé tenni, méghozzá a „lágy” eszközökkel – így lesz hatásos ellenpontja Boka Áts Ferinek, aki Józan László alakításában egy militáns szerveződés parancsnoka, a katonásdiba, az erő imádatába belebódult csapat vezére, de azért szíve is, morálja is van neki. Itt, a két csapat karakterében mutatkozó különbségeken és a két vezér jellemében mutatkozó hasonlóságokon is lenne min eltöprengeni (hódolva Molnár Ferenc zsenialitásának is), de ez a műfaj, mármint a zenés előadás kevésbé az elgondolkodtatásban, inkább az elvarázsolásban utazik.

Szórakoztató, szellemes betétjáték a gittegyletben marakodó két figura, Kolnay és Barabás; Tóth András és Zoltán Áron otthonosan lubickol a marakodásban. Sikerül jellemet skiccelnie a Csónakost játszó Király Dánielnek is. Az áruló Geréb szerepében Csapó Attila bizonyára az egyik legnépszerűbb szereplő lesz, árulás ide vagy oda. (Apropó, családi szállóige nálunk a „mégis derék fiú vagy, Geréb”. Itt azonban nem javul meg.)

Fesztbaum Béla Rácz tanár ura szórakozott és/de határozott: jó kombináció. Gados Béla a grund őre, Janó, aki a végén már gyúr a grund helyén épülő ház házmesteri pozíciójára – archetípus, a nem vonzó felnőttvilág egyik példánya.

És hát akkora és olyan finálé van, hogy belelágyul minden kőszív és a legmakacsabb borúlátókat is elfogja a remény: hátha marad itt valami a grundból, vagy hátha lesz grund, vagy hátha lesz.