A függöny mögött
Tervek szerint az Oktatási és Kulturális Minisztérium még az idén, vélhetően júniusban átadja a Fővárosi Önkormányzatnak a Pesti Magyar Színházat, a Budapesti Kamaraszínházat és a Játékszínt. Az OKM azután már csak a két nemzeti játszóhely, a Nemzeti Színház és a Magyar Állami Operaház fenntartásáért felel majd. Kérdés persze, miért vártak hosszú éveket ezzel. Szakmai berkekben vannak, akik úgy vélik: egy kis zavar most is van. SZTANKAY ÁDÁM írása.
A Pesti Magyar Színház, a korábbi Nemzeti kapcsán az intézmény bezárásának gondolata is felvetődött, amikor 2002-ben megnyílt az új Nemzeti Színház. A döntéshozókat azonban elbizonytalanította, hogy a társulatnak akkoriban még négy tagja is volt a nemzet színészei között. Azóta hárman elhunytak. Ám kis magyar abszurdként továbbra is igaz: a nemzeti színház örökös tagjai kivétel nélkül a Pesti Magyar Színház társulatát erősítik.
Másfelől: a színházat megszólalásaival és a szellősen látogatott előadásokkal még az Antall-kormány idején margón kívülre helyezte akkori igazgatója. E helyzeten jelenlegi direktorának, a második ciklusát töltő Iglódi Istvánnak is csak részben sikerült változtatnia. Az előadások ma már jórészt telt házzal futnak – nem véletlenül. De az igazgató maga is azt mondja: onnan tudják, hogy egy előadásuk jól sikerült, ha nem ír róla a sajtó.
S bár a színház cégérét az új Nemzeti megnyitása idején átfestették, az intézmény továbbra is kiemelkedő támogatást kap az államtól: tavaly például 756 millió forintot. Ez majdnem annyi, mint a Pesti Magyar Színháznál kétszer nagyobb befogadóképességű Vígszínház költségvetése. Mindemellett a „Pesti Magyar” erősen rászorulna a rekonstrukcióra. Az viszont milliárdos tétel lenne. Ám az elkerülhetetlen munkák is kitennének vagy 200 milliót.
Mostanában viszont egyre többet hallani arról: az oktatási tárca átadná a Fővárosi Önkormányzatnak a Pesti Magyar Színházat, vele együtt a Budapesti Kamaraszínházat és a Játékszínt is.
Bezárni olcsóbb?
Ami színháza sorsát illeti, Iglódi úgy fogalmaz: „Remélem, optimista lehetek.” A napokban kapott levelet Horváth Csabától, amelyben a főpolgármester-helyettes azt írta: a főváros és a kulturális minisztérium megállapodásának egyik feltétele, hogy az érintett színházak ne kerüljenek hátrányos helyzetbe; a teátrumok további sorsáról, jövőjéről csak az átvétel után, az érintett színházvezetőkkel és társulatokkal egyetértésben hoznak bármilyen döntést.
A biztató szavak mellett arról is hallani: néhány fővárosi döntnök továbbra is a színház bezárását tartaná a legkifizetődőbb megoldásnak. A Játékszín és a Budapesti Kamara kapcsán pedig az is szóba került: nagyobb színházak kamaraszínpadaiként működhetnének tovább. Ezzel kapcsolatban Horváth Csaba lapunknak elmondta, a szakma részéről hallott ilyen, logikusnak tűnő felvetéseket, de még semmi sincs eldöntve. Ám hozzátette azt is: egyáltalán nem biztos, hogy a főváros a jelenlegi szerkezetben működtetné az intézményeket. Ami a főpolgármester-helyettes szerint is „generálhat némi feszültséget”.
Az igazgatók érveléséből viszont az tűnik ki: legjobb lenne, ha ez ügyben a majdani fenntartók egyáltalán nem tervezgetnének. Szűcs Miklós, a Budapesti Kamaraszínház igazgatója szerint mindenképpen gazdaságtalan lenne feldarabolni a három játszóhellyel és egy adminisztrációval működő teátrumát. Másfelől kérdés az is: egy nemzetközi sikereket elért művészszínházat – az elmúlt tizennyolc évben 35 külhoni meghívásuk volt, mindig nagy sikert arattak, fesztiválokon nyertek díjakat – ildomos-e levenni a térképről pusztán egy adminisztratív változás okán. Nem mellékes az sem: a Budapesti Kamara a három játszóhelyen szezononként majdnem 600 előadást tart – százszázalékos fizetőnéző-szám mellett.
Balázsovits Lajos is előbb a gazdálkodás szempontjai szerint elemzi a jövőt: a Játékszínt – mondja – nem egészen évi 200 millió forintból működteti, ami lényegesen kevesebb egy hasonló méretű, fővárosi felügyelet alá tartozó színház költségvetésénél. A direktornak másfél évtizedes gyakorlata van abban, hogyan lehet a „jég hátán is megélni”. Ennyi pénzből továbbra is képes színházat csinálni. Ami pedig a műsorpolitikát illeti: bulvárszínház esetében is kimutatható ízlés és értékrend. Amúgy a saját csapat nélküli Játékszín a legtradicionálisabb az olyan fővárosi játszóhelyek közül, amelyekben a különböző társulatok művészei közös produkciókban dolgozhatnak.
Egyébként a Budapesti Kamara – amelynek művészeti vezetője Tordy Géza, a nemzet színésze – az egykori Állami Faluszínház, a Játékszín a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalathoz tartozó Kamara Varieté „utódjaként” maradt miniszteriális fennhatóság alatt.
Szűcs Miklós azt mondja: esetükben 13 éve folyik a huzavona a színház átadásáról-átvételéről. Balázsovits Lajosnak kinevezésekor, 1992-ben szóltak először: készítse fel színházát arra, hogy átkerül a fővároshoz. Mindkét igazgató úgy látja: erre azért nem került sor eddig, mert a fővárosnak esze ágában sem volt pluszköltséget magára vállalni.
A pénz, a pénz
Kérdés: most mi a helyzet a pénzzel?
Horváth Csaba azt mondja, hogy a főváros és az OKM tárgyalásainak egyik alapvetése: a színházakkal együtt a főváros megkapja azt a pénzt is, amely a finanszírozásukhoz kell. A megegyezés részének tekinti azt a háromoldalú garanciát – az önkormányzati tárca, az OKM és a Fővárosi Önkormányzat részéről –, amely mindezt hosszú távon biztosítja. Fontosnak tartaná, hogy az átvételi csomag részét képezze az a kitétel is: az OKM a Pesti Magyar Színház részfelújítására szánt 200 milliót még a saját költségvetésébe „ütemezi be”.
A főpolgármester-helyettes szerint a váltás nem pénzügyi kérdés, hanem inkább szerkezeti. Ugyanakkor azt is megjegyezte: amint a három színház fővárosi felügyelet alá kerül, esetükben is érvénybe lépnek a vadonatúj előadó-művészeti törvény rendelkezései.
Vagyis a színházakat – például az éves előadásszám, a saját társulat megléte és a nézőszám szempontjából – különféle kategóriákba sorolják. Támogatásuk mértékét ennek alapján határozza majd meg az Előadó-művészeti Tanács.
Mindenesetre a főpolgármester-helyettes által említett hosszú távú garancia végső határideje azért elég belátható távolságra lehet. Csák Ferenc, az OKM kulturális államtitkára azt mondja: ha a színházak a tervezett határidőre, vagyis 2009 júniusáig átkerülnek a fővároshoz, akkor a tárca átadja a második féléves működésükre tervezett összeget is. Ha a dolog csúszik, és – mondjuk – csak 2010 januárjában kerül rá sor, a tárca pluszpénzt nem tud adni a három színház mellé. Csák hozzátette: a tárgyalások még korántsem zárultak le, s változhatnak az álláspontok is.
Ugyanakkor annyi bizonyos: az állam – az önkormányzati minisztérium közbeiktatásával – továbbra is utalja azt a mintegy négymilliárd forintot, amelyet a főváros saját forrásaival egészít ki.
Csák Ferenc azt is említette: az Előadó-művészeti Tanács a források elosztása kapcsán véleményt nyilvánít az előző költségvetési év „teljesítési adatainak” ismeretében. Ami azt jelenti, hogy a tanács az állásfoglalásában meghatározza a művészeti hozzájárulás és a fenntartói részhozzájárulás egymáshoz viszonyított arányát. A tanács tagjai az érintett művészeti egyetemek, a szakmai szervezetek delegáltjai közül kerülnek ki.
Kellemetlen
Vagyis az előadó-művészeti törvénynek köszönhetően a szakma kezébe kerül az államilag garantált pénz elosztása. Ez így fair. Csak az állami fennhatóság alól most kikerülő három színház esetében kellemetlen egy kicsit. Hiszen kérdés: akik felőlük ítélnek majd, miként fogadják érkezésüket a főváros színházi „keretébe”?
Ami pedig a három színház direktorainak érdekérvényesítő képességét illeti: mandátumuk 2009 decemberében egységesen lejár.
