A fogadás
Ha Éless Béla, az Éless-Szín vezetője (megálmodója, életben tartója, lelke, tulajdonosa, rendezője, színésze és mindenese) fogadást ajánlott volna nekem, hogy egy kőbányai művelődési ház színpadán sikerre viszi Eörsi István egy soha korábban be nem mutatott darabját (A fogadás), bizony, nem álltam volna kötélnek.
Merthogy úriember, tudjuk, biztosra nem fogad. Elképzelni nem tudtam, hogy egy peremkerület kemény munkába fáradt népe érdeklődéssel fogad egy olyan darabot, amely jellegzetesen nyolcvanas évekbeli problémákra reagál, amely tele van huszonöt év előtti értékekkel és értékelésekkel, s amelynek mélyebb megértéséhez komoly marxista alapképzés szükséges – sőt, az sem árt, ha valaki jól ismeri Karl Marx életkörülményeit.
Be kell ismernem, vesztettem volna. Az általam látott előadáson a közönség hangos tetszésnyilvánításokkal és jelenetközi nyílt színi tapsokkal honorálta a produkciót, és a végén is hosszan tartó, lelkes taps (és néhány virág) jelezte a lelkesedést. Nem lehet tudni, mindez minek szólt: egyáltalán a színházi élménynek (amely olyan ritkán esik meg errefelé), Eörsi fanyar humorának, vagy annak, hogy lám, mennyit változott a világ huszonöt év alatt is. Lehet, hogy mindháromnak.
Az én tapsaim mindenesetre a notórius társulatalkotónak szóltak: Éless Bélának, aki nem ismer lehetetlent, nehézséget, aki mindent (sőt mindenét) egy lapra tesz fel, aki szinházat csinál, a jég hátán is. Aki elfeledett színészeknek ad másodvirágzási lehetőséget, ismeretleneket ajándékoz meg szereplési lehetőséggel. Aki vállalja egy helyi értékű Eörsi-darab ősbemutatását, és visszafogott eszközökkel, biztos színészvezetéssel meg is oldja a maga elé tűzött feladatot. Aki a vándorszínészek hitét viszi magával a huszonegyedik századba.
Ha Kőbányán igazán megvalósíthatja terveit, az Éles sarok nevét a helyiek hamarosan Éless sarokra fogják változtatni. Megérdemli.
