A film, ami után garantáltan átgondolja, mit tesz a tányérjára
Rabszolgamunka, környezetvédőkkel összejátszó multik, óriási mértékű szennyezés - az ipari halászat sötét oldalát mutatja be a Seaspiracy.
A leginkább sorozatokat és filmeket bemutató streaming-szolgáltatók kínálatában az utóbbi hónapokban egyre nagyobb szerephez jutottak a dokumentumfilmek is. Készült doku a kosárlabdáról, a Forma-1-ről, a különböző techcégek hatalmáról, és a Cambridge Analytica botrányról is. A Netflixen bemutatott környezetvédelmi témájú Seaspiracy című másfél órás dokumentumfilm azonban sokkal fájdalmasabb konklúziót fogalmaz meg, mint bármi más a streaming-szolgáltató eddigi kínálatában.
A globális felmelegedésről sokaknak mindössze annyi jut eszébe, hogy elég ha elektromos autóra váltunk, visszaszorítjuk a műanyagok használatát vagy ha szelektíven gyűjtjük a háztartási hulladékot. Kevesebb szó esik ugyanakkor az ipari termelés okozta természeti hatásokról.
Az erdőirtások miatt például éves szinten körülbelül 101.171 négyzetkilométernyi erdőt vágnak ki világszerte, ami körülbelül 27 focipályának feleltethető meg percenként, az így elpusztított erdő mérete pedig Magyarország teljes területét is meghaladja.
A tengerfenék élővilága azonban még ennél is rémisztőbb mértékben károsodik, és bizony nem önmagától. Éves szinten 1.578.274 négyzetkilométernyi terület pusztul el az ipari halászat miatt.
Ali Tabrizi, a Seaspiracy dokumentumfilm készítője a felfedezetlen tengerek és óceánok, valamint az annak pusztítása mögött álló iparág "leleplezését" tűzte ki célul. A húszas évei elején járó férfi barátnőjével vette nyakába a világot, hogy Japánon keresztül, Thaiföldön át az Egyesült Államokat is megjárva minden arra nyitott szakembert, cégvezetőt, tudóst megszólaltasson a témában, ennek eredménye pedig egy rendkívül hiánypótló oknyomozó újságírói munka lett.
A film nemcsak a rendkívül kidolgozott látványvilággal és meghökkentő adataival ejti rabul a nézőt, hanem letaglózó az egész történetet átszövő gondolatiság mélysége is.
A film szerint a fiatalabb generáció már jobban számol a globális felmelegedés okozta problémákkal, azonban mélyebb tudás hiányában megragadhat annyiban a tevékenységük, hogy elhagyják a műanyag szívószálat, a plasztiktasakokat szövetzsákokra cserélik bevásárláskor, és kevesebb előre csomagolt terméket vásárolnak. Ez a mindennapi életükben okoz ugyan változásokat, globális szinten mindez eltörpül a nagyvállalatok pusztításhoz mérten.
A Csendes-óceánon kialakult szemétszigeteken például ugyan valóban megtalálható a Föld népessége által szétdobált hulladék, azonban ezeknek a szigeteknek a 46 százalékát a halászcégek által hátrahagyott halászati felszerelések (hálók, damilok, stb.) teszik ki - erről pedig nem igazán beszél egyik környezetvédelmi világszervezet sem. Mint kiderült, nem véletlenül.
A film ugyanis rámutat: egyes környezetvédelmi szervezetek bizony kapcsolatban állhatnak és állnak is a kitermelést végző gigászi multikkal. Emellett arra is fény derül, hogy az előre csomagolt haltermékeken megtalálható, fenntarthatóságot jelölő piktogram - amely azt jelöli a fogyasztó számára, hogy a halászat közben a kifogott halakon kívül semmilyen más vízi állatnak nem esett bántódása -, tulajdonképpen egyszerű megtévesztés. A tanúsítványt kiadó vállalat munkatársa szerint ugyanis az ezt felügyelő ellenőrök legtöbb esetben ki sem hajóznak a halászatot végző beszállítókkal, ráadásul még könnyedén lefizethetők is.
Ilyen, és ehhez hasonló konzekvenciákat mutat be számunkra a Seaspiracy dokumentumfilm, és akkor a halászfarmokról, az azzal járó szennyezés mértékéről, és az ott létesített rabszolgamunkáról még egy szót sem ejtettünk.
Ali Tabrizi kitartó, sokszor életveszélyes, több hónapon át tartó munkája eredményeképpen olyan alkotás jött létre, amely egy szó erejéig sem oktatja ki a nézőt. A film végére ugyanis magunktól fogjuk átértékelni, vagy legalábbis megkérdőjelezni a táplálkozásunk alapjait, a fogyasztói társadalomban betöltött szerepünket. A Seaspiracy mégsem foglal egyértelműen állást az egyre népszerűbb, és a fenntarthatóságot tekintve valóban kedvezőbb irányzat, a veganizmus mellett, sokkal inkább azt akarja átadni a nézők számára, hogy ha már húst vagy halat eszünk, vegyük azt olyan helyről, amelynek munkakörülményeivel és forrásaival tisztában vagyunk.
Tanulságok mellett azonban reményt aligha tud átadni a film, különösen annak tudatában, hogy a jelenlegi adatok szerint - ha minden így folytatódik a kitermelésben - 2050 előtt elfogyhat a hal a tengerekből. És ez nem csupán azért probléma, mert nem fogunk tudni hozzájutni a balatoni keszeghez egy nyaralás alkalmával, vagy mert nem reggelizhetünk halkonzervet, hanem azért is mert a tengerek élővilága által felszabaduló oxigén csökkenése bizony a globális felmelegedés ütemét is jelentősen felgyorsíthatja. Az óceánok és tengerek a világ szén-dioxid készletének 93 százalékát termelik ki, élőlények hiányában pedig a tengerfenék élővilága, valamint a korallzátonyok után a szárazföld is súlyosan meg fogja érezni a változás szelét.
A Seaspiracy nem szűkölködik a felkavaró felvételekben, a meghökkentés mellett azonban gondolatébresztésre is futotta a készítőktől.
(Kiemelt kép: Netflix)
