A felolvasó
Sok film ez egyben. Legalább kettő. Az első rész tárgya: a test ördöge. Egy gyerekbetegség miatt a lábáról éppen leesett kisfiút megbabonáz egy nem különösebben szép, nem is okos, viszont erősen faragatlan nő. Megejti a hús a kis hőst. Kádban is, ágyban is, csak éppen villamoson nem. (De ezt majd kimagyarázzák.)
Nehéz szerelemnek látni a történteket, még viszonynak sem könnyű. Körben a lekopott, földbe döngölt Germánia, ahol egy rideg és egyáltalán nem szeretni való nő felnőtté csinál föl egy gyereket, majd ott hagyja.
A második film viszont – ellenpontként – a színtiszta aufklérizmust szolgálja: a kultúra felemeli az olvasót (és a felolvasót): fontosabb az ágynál a pad. Ahol klasszikusokat vehetünk ölbe. A mi Hannánk ugyanis – mint a film derekán megtudjuk – nem is a mi Hannánk, hanem egy primitív analfabéta, SS háborús bűnös, aki szerint rendnek kell lenni, s ha e miatt a rend miatt el kell égetni néhány embert, hát ez biz’ vele jár a kötelességteljesítéssel. (Mér’, nem jár vele?)
Kisfiú majd ügyvéd lesz, de előtte még végignézi Hanna elítélését (életfogyt), csalódik. Utána dettó. Be-beszövegel a börtönbe is, ahol hősnőnk megtanul olvasni és írni, s már-már készülődik a könnyes-bús, kínos hepiend. Amely azt sugallja: „A szép élet titka az olvasás” (Dante Kiadó). Ezt már kicsit soknak érezzük. Szerencsére a szerzők is, mert Hannájuk megbűnhődik.
Csak sokára. Két filmhez, persze, idő kell.
Mellékesen felbukkannak olyan kicsinységek, mint erkölcs és törvény, jog és rend, paragrafus és lelkiismeret dilemmái, de ezeket sikerrel általlépi a melodráma.
Másoknak ennél jobban tetszett Kate Winslet mint meztelen kalauz és néma SS-őr. Az Oscaron és a BAFTÁN ő lett a legjobb nő, a a Golden Globe-on a legjobb mellékszereplő. Más kategóriákban is jelölték a filmet: 3 BAFTA-, 3 Golden Globe- és 4 Oscar- jelöléssel.
Így hát mi kérünk elnézést.
(Írta Bernhard Schlick, rendezte Stephen Daldry, játszta Ralph Fiennes és David Kross.)
