A fehér szalag
A békebeli szörnyűségek filmje, a cannes-i Arany Pálma, az Európai Filmdíj (legjobb film, rendezés, forgatókönyv), a torontói fesztivál díjazottja, a Golden Globe és más kitüntetések után még két Oscarra is jelölve.
Kis falu a Német Császárság északi fertályán, idő: 1913–14. A báró a vicinális hierarchia csúcsán, lejjebb a doktor, a pap, az intéző. Lent a fiatal tanító és a pesztonka. Még lejjebb a parasztok. Erős az alávetettségtudat, a kiszolgáltatottság.
Titokzatos tragédiák történnek. Az orvos lova felbukik, egy asszony meghal, a férje fölakasztja magát, a kisbárót véresre verik, egy visszamaradott kisfiút megvakítanak, a majorságot felgyújtják.
A falu hallgat. Hallgat arról is, ahogyan a pap üti a gyerekeit, kikötözi, megalázza őket, a doktor használja a lányát meg a bábát, a báró családja széthullik, az intéző dúl. A vessző, a korbács, az ököl, a megtiprás napi jellemnevelő eszköz. Hidegvérrel használják. Férfiasan.
A gyerekek mint szenvedő, de passzív kórus keringenek a drámai helyszíneken. A pap egyik fia nyaktörő magasságban egyensúlyozik egy gerendán, mondván: adok egy esélyt Istennek, hogy megöljön, ha haragszik rám. Ha mégsem öl meg, azt jelenti: jó vagyok így. Bűntelen.
Aki „bűnt követ el” a lelkész gyerekei közül, az a „megtisztító” verés után fehér szalagot kap a karjára, hogy emlékeztesse: a bűn kerülendő. Hogy mi bűn, mi nem, azt az atya dönti el a maga képmutató ridegségével. Parancsok szerint működik itt a világ.
A gyerekszereplők az első világháborút tétova tanúként fogják végigélni. A másodikat katonaként csinálják. Így értjük meg a bevezető narrációt: ami itt, a faluban történt, tán megmagyaráz egyet-mást a későbbiekből.
Kiváló mű, amely nem érzelmeivel, hanem visszafogott szakmai perfekcionizmusával hat. Hiteles, mint egy jó szociográfia, letaglózó, mint egy ráklelet, borzongató, mint egy kísértethistória.
Katarzist pedig az ad, hogy akadt valaki, aki ezt ilyen pontosan meg tudta mutatni. (Írta és rendezte: Michael Haneke.)
