A csodacsitri
Az utóbbi években már legfeljebb betegségei, kórházi kezelései révén jelent meg híre-neve a hazai sajtóban, meg arról évődhettek a bulvár zsurnalisztái, hogy valószínűleg ő volt a legtöbbször férjhez ment hollywoodi sztár. Elisabeth Taylor mostantól már csak a másvilágon hódíthatja a férfiszíveket. KELECSÉNYI LÁSZLÓ írása.
Hollywood messze van. Túl messzire. Másként nézünk az ő sztárjaikra, mint az európaiakra. Talán csak Marilyn Monroe-nak sikerült áttörnie ezen a jelképes falon. Az Atlanti-óceántól keletre az ötvenes–hatvanas években a Lollobrigida–Loren–Bardot-szentháromság ült a női szexbálványok megingathatatlan trónján. Pedig Liz Taylor is európai születésű; Londonban látta meg a napvilágot, s már háromévesen fellépett, illetve felléptették szülei a babaarcú leánygyermeket. Ki tudja, ha nem tör ki a világháború, és a németek nem kezdik el rakétákkal lőni a brit fővárost, Taylorék talán nem vándorolnak ki az Egyesült Államokba.
Egy tündérmesében jelent meg először a filmvásznon: alig múlt tízéves, mikor 1943-ban a Lassie hazatér óriási népszerűségű kutyahistóriájában hódította meg az amerikai gyerekek és szüleik sokaságát. Aztán ez a kislányszerepkör, a bájosan szexi kisasszony alakja sokáig elkísérte őt. Csodagyereknek számított, méghozzá abból a ritka fajtából, aki csodafelnőtté vált. Nemcsak sztár lett, hanem színésznő, méghozzá a javából. Szín, ész, nő: darabokra szedhetjük tehetségének és sikereinek összetevőit. Ez a hármasság nem volt meg minden pályatársnőjében. Ilyen értelemben Taylor kisasszony a szerencse gyermeke is (nem úgy, mint például Natalie Wood vagy a már említett Monroe).
Kerülgették őt az irodalmi kihívások, 20. századi regények és drámák hálás, nagy feladatai. Tudott gonosz lenni – ám ettől nem szerették kevésbé a nézői. Ő játszotta egy valaha híres és népszerű, manapság nem divatos realista regény, az Amerikai tragédia filmváltozatának egyik női főszerepét. A nagy dobás, a nagy szerep azonban kétségtelenül a vetítési hosszával is rekordernek számító, 1956-ban bemutatott Az óriás volt. Mire a film a mozikba került, férfi főszereplője, James Dean halott volt.
Egy klasszikus és egy modern drámaírónak köszönhette formátumos filmszerepeit. Tennessee Williams testekben-lelkekben vájkáló színdarabjainak hősnőit elevenítette meg. Előbb a Macska a forró bádogtetőn (1958) idegesítően harcias asszonyalakját játszotta, majd a Múlt nyáron, hirtelen a férfi-homoszexualitás titkát középpontba állító történetében alakított jelentős szerepet. A nagy klaszszikus természetesen Shakespeare: mintha az avoni hattyú egyenesen számára írta volna a Makrancos Katát. Jó esetben minden színésznek van egy ideális szerepe, amikor személyes karaktere és a színpadi jellem tökéletesen egybeesik. Liz Taylornak ez a figura jelentette az énazonosságot. Az 1967-ben forgatott filmverzióban a színésznő oldalán az asszonyszelídítő Petruchio szerepében ott ravaszkodott egyik – talán legfontosabb – férje, Richard Burton. A walesi bányászfiúval azonban nem itt találkozott, hanem a filmtörténet egyik legendásan hosszú forgatásán, az 1963-ban elkészült Kleopátra pénzzel és stábbal nem fukarkodó munkálatai során. Ott szerettek egymásba, majd kötöttek házasságot először, de nem utoljára. S hogy milyen lehetett ez a házasság, arról ízelítőt kaphattunk Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabjának filmváltozatából. Nagyjából egy időben kaptuk ezt a keserű leckét:
a „kis” Madách színpadán Tolnay Klári és Gábor Miklós marta egymást egy rossz házasság poklában, miközben az egykori Szikra mozi vásznán Liz Taylor és Richard Burton teregette ki a családi szennyest – olykor Ingmar Bergman-i mélységekbe hatolva egymás meg nem értésében. Mégis – vagy éppen ezért – emblematikus párost alkottak, míg együtt éltek.
A színésznő elkísérte férjét egy budapesti forgatásra is. Míg a nálunk be nem mutatott Kékszakáll című produkció az egykori Lumumba utcai stúdióban bérmunkaként forgott (1972), s Burton körül a kor legszexisebb filmnőstényei forogtak, Raquel Welchtől Virna Lisiig, addig Liz Taylor Budapest nevezetességeiben gyönyörködött. Máig tisztázatlan, hogy végül is sikerült-e a férjének megszerveznie, hogy a tél végi időszak ellenére feleségének születésnapja alkalmából bekapcsoltassa a magyar főváros akkortájt meglehetősen szerény díszkivilágítását.
A fény és a pompa addigra már úgyis elérte őt. Oscar-díjakban sem szűkölködött. Jellemző azonban, hogy nem akkor és azért kapott díjat, amiért igazán kiérdemelte volna. Hiába jelölték kétszer is a Tennessee Williams-darabokban nyújtott alakításaiért, csak 1960-ban nyerte el egy kevésbé jelentős, nálunk meg egyenesen ismeretlen filmért (Butterfield 8). A cenzúra szemérme kényszerítette a callgirlhistóriára ezt a címet. Hírlik, a színésznő nem akarta eljátszani a nimfomániás fiatal nő szerepét. Aztán mégis megtette. Nyílt titok volt Hollywoodban, hogy ő a legesélyesebb az aranyozott szobrocskára. A díj meg is lett, ám Taylor majdnem lemaradt az ünnepségről: pár héttel korábban kórházba került, megoperálták, és hosszú napokig aggódtak orvosai – az életéért. Második Oscarjának kiosztásáról valóban lemaradt, pedig akkor éppen makkegészséges volt. Liz Taylor férjének oldalán Párizsban értesült, hogy a Nem félünk a farkastól Marthája lett a nyertes a gálán. Richard Burton neve hétszer is szerepelt a jelöltek között, ő azonban a díjat egyszer sem kapta meg.
A csodacsitri pontatlan volt: mindig elkésett a forgatásokról. Utolsó, életén túli fellépését is „lekéste”. Gyászszertartása a meghirdetett időpontnál később vette kezdetét. Sírhelyét Humphrey Bogart és Walt Disney közelében jelölték ki. Nem rossz társaság.
