A Brüno: csalódás
Én is a csalódottak közé tartozom. A filmet, amelyben „a kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika”, végignevettem, s úgy gondoltam, a két kultúra (tegyük ezt mindkét helyen idézőjelbe), szóval a kazah és az amerikai oly szamárfület kap, amekkora ráfér. Nagyot. Eredetit. S tetszett az is, hogy a címben az inspirációk forrását (Leningrad Cowboys menni Amerika) sem restellte feltárni, az abszurdra ráhúzott még egy abszurdot.
A Brüno: csalódás. Részint azért, mert ugyanazokat a patentokat használja, ugyanazt a dramaturgiát koptatja, a hiányzó eredetiséget „bátorsággal” pótolja, a bátorságot pedig a közönségesség aprópénzére váltja.
Híres akarok lenni – mondogatja e film főhőse, s magának Baron Cohennek a szájából van ez kivéve. De talán az nem mindegy, hogy ki mitől lesz híres, milyen áron. Ez a minimális erkölcsi korlát a bécsi divatriporterben nem bukkan fel, tényleg minden mindegy neki. És mindenki.
Főhőse, a homoszexuális vándor arra utazik, hogy a második leghíresebb osztrák legyen (értsd: Hitler után az első), lényegében minden tevékenységét ebből vezeti le. Emiatt már szűkebb a tér, korlátoltabb a világ, mint az előző, kazah riporteres filmben. És ezen nem segít a „bátorság”, a „szókimondás”, a „letolom a gatyám, röhögj bele bátran”.
Magam úgy vélem: a mérték igencsak el van vetve, a vulgaritás tobzódik, az én gusztusomnak ez sok.
Ha ebben a filmben ismertem volna meg Cohen úr humorát, másodszor már nem lettem volna rá kíváncsi. Pedig a filmben vannak kiváló jelenetek is, csak hát sokat kell addig és közben szenvednünk.
(Írta és a főszerepet játssza Sacha Baron Cohen, rendezte Larry Charles.)
