A bombák földjén
Bagdadban vagyunk, törmelékek, üvegcserepek, autóroncsok, bombatölcsérek között. A főszereplő itt a kockázat. A bizonytalanság. Az időzítés kiszámíthatatlansága válik dramaturgiai elemmé. Feszültségnövelő adrenalinlöketté.
Vagy ha nem a bomba veszélyeztet, úgylehet, a homlokunkon, a mellünkön ott táncol már egy gépkarabély irányzéka egy messzi háztetőről. Akik néznek bennünket, lehet, hogy csak szemlélődők, de lehet, hogy merényletre készülődők, hisz ők vannak itt otthon, az övék ez a törmelékkel borított utca, tér, város.
Idegen és ellenséges a közeg. Holott ezek a katonák a szó szoros értelmében értük is dolgoznak. A repesz nem tesz különbséget burnusz és mundér, iraki és amerikai csont és hús között.
E film hőseit magyarul tűzszerészeknek hívják. Inkább technikusok lennének, mint katonák, bár efféle finom különbségtételre nem épp Irak a legalkalmasabb hely, és nem is ez a robbanékony pillanat.
A film azzal kezdődik, hogy ígéretes főhősjelöltünket, a lőmestert a szemünk láttára repítik levegőbe egy távirányított szerkezettel. Ezzel a durranással a film el van kezdve. Innnentől minden akciót lélegzet-visszafojtva nézünk, a hosszú csendekben szinte citeráznak az idegeink. (Kemény film goromba pillanatokkal.)
Főhősünk, James, aki az elesett helyébe érkezik, nyolcszázhetvenhárom bombát hatástalanított eddig, látott már egyet-mást Afganisztánban (hihetünk neki). Bátor, vakmerő, individualista, eszetlen. A kockázat az élete, a háború a drogja. A napi túlélés győzelme kell neki. Békében alkalmatlan. Férjnek, apának, vásárlónak úgyszintén.
Élete akkor is tragédia, ha maga választotta. Ahogyan azoké is, akik a szétrobbantott városban vegetálnak, s értetlenségük, puszta hallgatásuk miatt is veszélyessé, áldozattá válhatnak. Megoldás nincs.
(Kilenc Oscarra jelölve, eddig 21 díj vagy nevezés jelzi Kathryn Bigelow filmjének diadalútját.)
