A bátorság próbái - Szalai Kriszta hajlétalanként élt, hogy előadhassa egy hajléktalan nő történetét
Szalai Kriszta nem tartja magát bátornak, inkább elhivatottnak, igazságharcosnak, ügybuzgónak. Úgy véli, ha egy jobb világban, emberségesebb társadalomban akarunk élni, muszáj érte tennünk is valamit. Ne várjuk a megoldásokat mindig felülről, másoktól. Ne mondjuk azt, hogy csináljon már valaki valamit. Légy te magad a valaki.
Már gyerekkorában is kiállt másokért, felkarolta osztályában a gyengéket, megvédte, akiket bántottak. Ő volt a közösség motorja.
– Az egyik napközistanárunk folyton partizántörténeteket mesélt. Nagyon szerettem őt hallgatni. Elképzeltem, hogy én is mindenkit megmentenék, mekkora hős lennék – mosolyog a színésznő.
Egy budai önkiszolgáló kávézóban találkozunk. Megölel, fizet a pultnál, tálcán hozza a feketét. Számára természetes, hogy másokról gondoskodjon.
A Bátorság-díjas színésznő, ha nem is partizán, de megszállott életjobbító lett. Ahogy ő mondja: egy vagány csaj, aki ment a maga feje után, és mindig megtalálta azt az ügyet, amiért élni-halni érdemes.
Szerinte talán csak egyszer volt igazán bátor: tizennyolc évesen, amikor érettségi előtt állt az óvónőképző szakközépiskolában. Tanítóképző főiskolán akart továbbtanulni, de a sikeres felvételihez az is kellett, hogy az osztályfőnöke jó jellemzést írjon róla. Ehhez akkoriban, a nyolcvanas évek elején, alapkövetelmény volt a KISZ-tagság. Őt azonban nem érdekelte a KISZ, gittegyletnek tartotta, ahol csak dumálnak. Helyette inkább iskola mellett egy elfekvőbe járt magatehetetlen öregeknek segíteni. Behívatta az iskola igazgatója, győzködte az osztályfőnöke is: a KISZ nélkül nem lesz jövője. Hajthatatlan volt, de neki lett igaza, mert mégiscsak felvették a tanítóképzőbe. Úgy érezte, megéri bátornak lenni: az a legjobb befektetés, ha az ember hű marad önmagához.
És persze fontos volt az is, hogy megismerje a saját határait. A főiskola mellett egy szeretetotthonban agykárosultakat, értelmi fogyatékosokat gondozott. Gyakran kellett őket pszichiátriai osztályokra vinni. Elborzadva látta, milyen embertelenül bánnak ott a betegekkel. Noha pszichológus akart lenni, lemondott róla. Úgy gondolta, a hazai pszichiátriai viszonyok között beleroppanna.
Színészi tehetségét egyik főiskolai tanára fedezte fel, az ő tanácsára jelentkezett a színművészetire, és fel is vették Kazimir Károly osztályába. 1988-ban diplomázott.
A színészetet is segítő hivatásnak tekinti, hisz a társadalmat gyógyítani, értékeket közvetíteni a színpadról is lehet. Kétszer volt társulati tag: a Vígszínházban 1989-től hat éven át, majd 2013-tól az Őze Áron vezette Pesti Magyar Színházban. Amikor két év múlva új igazgatót neveztek ki, elsőként rúgta ki Szalai Krisztát. A túlságosan szókimondó színésznőket kevés direktor kedveli. Kriszta nem bánkódott, a színházi nagyüzem úgysem neki való, gondolta. Önálló alkotó munkára, civil akcióira nem maradna ideje.
Még a Vígszínház művészeként indította el egyik országos kezdeményezését. Egy tévériportot látott, amelyben egy anyuka elmondta: meghalt volna a gyereke, ha nem kerül időben lélegeztetőgépre. Elhangzott az is, milyen sok kórházban hiányzik ez az életmentő készülék. Szalai Kriszta akkor már Cserna Antal színész felesége volt, két gyermek édesanyja. Elhatározta, pénzt gyűjt kórházi lélegeztetőgépre. Remélte, hogy fél év alatt összejön az ára. Felhívott vagy száz céget, de alig álltak vele szóba. Lobbizott a szocialista népjóléti miniszternél, Kovács Pálnál is, aki mindent megígért neki, de végül nem segített.
A színésznőt Friderikusz Sándor meghívta a műsorába, és a riportalany nem hallgatta el a véleményét a népjóléti miniszterről sem. Az adásnak nagy visszhangja lett, az addig elzárkózó vállalatigazgatók szívesen fogadták a hirtelen népszerűvé vált színésznőt. Annyi pénzt gyűjtött össze, hogy két lélegezgetőgépet is tudtak venni a László kórháznak. Kriszta akkoriban férjével közösen bemutatót tervezett Daniel Keyes Az ötödik Sally című művéből. Ő játszotta volna Sallyt, a többszörösen meghasadt személyiségű skizofrén nőt. A népjóléti tárca támogatta a produkciót, de a Friderikusz-műsor után megtagadták a már megígért összeget.
– A minisztérium egyik munkatársa annyira szívén viselte az ügyünket, hogy felajánlott egy másik támogatási lehetőséget nekünk. Az egyik ajtó becsukódott, de egy másik kinyílott. Az ötödik Sallyt be tudtuk mutatni, és húsz évig játszottuk – emlékezik Szalai Kriszta.
Egyetlen hatalomnak sem volt a kedvence. De míg a balliberális kormányzás alatt a hatalmi apparátusban is lehetett segítő kezeket találni, ma erre már nincs lehetőség. A maffiaállam összezár, és ellenségnek tekinti azt, aki a NER-t kritizálja. Szalai Kriszta 2010-ben, nem sokkal Orbán Viktor hatalomra jutása után nyílt levelet írt a miniszterelnöknek, abban arról is szólt: a különböző érdekkörök morálisan és gazdaságilag is tönkreteszik az országot. Ha Orbán nem állítja meg ezt a folyamatot, a magyar népre anarchia, erőszak várhat, a megélhetési bűnözés elfajulása, tömeges kivándorlás. Levelét a Facebookon tette közé. Zuhogott rá a fanatikus fideszesek káromlása. Meggyanúsították, hogy nem is ő, hanem Gyurcsány vagy Bajnai írta a levelet. A gyűlöletcunamit rosszul viselte a színésznő. Majd eltelt egy év, és a nyílt levele újra keringeni kezdett a közösségi oldalon, akkor már több százan osztották meg. A tömeges elvándorlásról és az elviselhetetlen társadalmi légkörről szóló sötét jóslata valósággá vált.
A színésznő a magánéletét és végigküzdötte. Középső gyermekük, Lili orvosi műhiba miatt sérülten született, az orvosok néhány évet jósoltak neki, és azt, hogy értelmi fogyatékos lesz. Nem tudták, mi a baja, és hogy a gyógyszerek tényleg használnak-e. Szalai Kriszta úgy döntött, a kislánya gyógyításában is önálló utakat választ. A szülők tizenkét éven át különböző alternatív gyógymódokkal kezeltették a gyereket, teljesen felgyógyult, egészséges felnőtté vált, és jelenleg szintén színésznőnek tanul. Harmadéves a színművészetin. Édesanyja fontosnak tartotta, hogy másoknak is segítsen, akik sérült gyerekeket nevelnek. Egy anyáról és Down-szindrómás kisfiáról írta meg És a nyolcadik napon című drámáját, amelyben a férjével együtt játszottak egy valóban Down-szindrómás kisfiúval. Az előadást Cserna Antal rendezte. A bemutató után sok sérült gyerek családtagja kereste meg, elmondták: számukra a magány, az izoláció, a beteg gyerekek társadalmi kirekesztése a legnehezebb. Akkor találta ki Szalai Kriszta a Kapcsoldát. Általános és középiskoláknak írt, és arra kérte őket, két napig lássanak vendégül sérült gyerekeket. Szervezzenek közös programokat az ép és beteg fiataloknak.
– Tíz iskolából három válaszolt. Azt felelték, akkor vesznek részt, ha én vezetem a programot. Tizenegy éve kezdtem el a Kapcsoldát, és most már 105 iskola kapcsolódott be. Ezek a találkozások az egészséges diákoknak adnak legtöbbet. Óriási teljesítménykényszerben nőnek föl a mai fiatalok, úgy érzik, hibátlannak és tökéletesnek kell lenniük ahhoz, hogy szeressék őket. A sérült társaik mellett viszont elengedhetik magukat.
Szalai Kriszta a szegényeknek és a hajléktalanoknak is próbált segíteni. Nyolc évvel ezelőtt, karácsonykor jutott eszébe, hogy az ünnepek után sok családnál annyi finomság megmarad. Oda lehetne adni azoknak, akiknek nem telik ínyencségekre. A Facebookon hirdette meg akcióját, és a barátok, ismerősök hozták nagy csomagokban a süteményeket, meleg holmikat. Az első évben Kriszta szállította az adományokat kocsijában a menhelyekre. A következő évben viszont azt javasolta: adományozók és rászorulók találkozzanak a Blaha Lujza téren. Azóta minden évben december 27-én megrendezik ott a Morzsapartit. Több százan jönnek el, hogy megkínálják karácsonyi süteményekkel a nélkülözőket, és beszélgessenek velük.
Két évvel ezelőtt Szalai Kriszta egy rádióriportot hallgatott, amelyben egy hajléktalan nő, Lakatosné Jutka beszélt magáról. A riport annyira felkavarta, hogy felhívta a műsor szerkesztőjét: szeretne találkozni Jutkával. Nem sajnálatot és szánalmat érzett iránta. Ellenkezőleg: úgy gondolta, ebben a hajléktalan nőben akkora tartás és annyi erő van, amit mindenképp meg kellene osztani az emberekkel. Többször is találkoztak. Hívószavakra kérdezett: „Jutka, mi jut eszedbe arról, hogy hála, ajtó, ünnep, napfény?” És Jutkából ömleni kezdtek az emlékek.
Ömlöttek a könnyek is. Elmesélte, hogy anyja háromévesen intézetbe adta őt, kamaszkorában az apja megerőszakolta. Tizenhét évesen ment férjhez, a férfi brutálisan verte. Öt terhességéből öt halott fia született. Az asszony elvált, második házassága jobban sikerült. Irodai munkát is talált, de rávertek egy több millió forintos csalást, és börtönbe került. Mire kiszabadult, az önkormányzati lakásukból utcára tették a férjével együtt. Alkoholista lett, majd rákos. De talpra állt, meggyógyult. Férjével ma is hajléktalanok, egy kunyhóban élnek. A nő A Város Mindenkié csoport aktivistája, és ahol teheti, szót emel a hajléktalanok jogaiért.
Szalai Kriszta úgy döntött, megírja Jutka történetét, és eljátssza a monodrámát. De tudta, ezt csak úgy lehet hitelesen megírni és előadni, ha ő is kimegy az utcára, és végigcsinál mindent, amit egy hajléktalannak kell. Parókát húzott, ócska göncöket vett fel, és elindult a budapesti flaszteren. Előzőleg megbeszélte Jutkával, mikor, hol fognak találkozni. Mikor Szalai Kriszta meglátta, odament hozzá, és pénzt koldult tőle. Jutka kezdte is előkotorni zsebéből az aprókat. „Hát nem ismersz meg?” – leplezte le magát a színésznő.
Az új, hajléktalan életében az első két nap volt a legnehezebb. A zsúfolt aluljárókban átnéztek rajta, a járműveken elhúzódtak tőle, kerülték a tekintetét. Úgy érezte, mintha megszűnt volna létezni. A dermesztő magány és kitaszítottság a legfájdalmasabb. Ha az embert nem veszik emberszámba. A hajléktalanoktól azonban sok segítséget kapott: megmutatták, hol lehet tusolni, hol van ételosztás. Ő is beállt az éhezők sorába, de nem vette el a tányér levest. Azoknak sem jut elég, akiknek valóban nincs hová hazamenniük. Munkát keresett, utcaseprést is vállalt volna, csakhogy ha a hajléktalannak nincs lakcímkártyája, sehova se veszik fel. Esetleg napszámosnak, feketemunkára. De a fedél nélkülieket gyakran nem fizetik ki. Aki tartósan az utcán él, olyan fizikai, mentális állapotba kerül, hogy visszakapaszkodni szinte semmi esélye.
Minden este próbált éjszakai menhelyre bejutni – nem sikerült. A Podmaniczky utcai hajléktalanszálló előtt esténként hosszú sor hömpölygött, és mire Szalai Kriszta a kapuig jutott, már megtelt a szálló. Mire átért volna egy másik menhelyre, ott is zárták a kaput. A Dankó utcai szálló befogadta volna, ez Iványi Gábor egyházához tartozik. Ők mindenki felé nyitottak. De tetűvizsgálat volt a menhelyen, Krisztán pedig paróka, és nem akart lebukni. Októberben már fagyos volt az éjszaka. Legfeljebb drogosok között aludhatott volna aluljárókban.
A férje inkább érte ment éjfélkor. Hajnalban pedig már újra az utcákat rótta a színésznő. A harmadik napon leült a Kálvin téri aluljáróba, és egy táblára kiírta: Nincs kedved velem beszélgetni? És ettől megváltoztak a járókelők. Barátságosabbak lettek. Akadt, aki ennivalót vitt neki. Egy jól öltözött lány leült mellé, és mesélni kezdett, ő pedig hallgatta. „Nagyon jót beszélgettünk” – zárta hosszú monológját a lány.
A színésznő öt napot töltött az utcán, és saját hajléktalanélményeit is beleírta a Jutkáról szóló drámájába.
A Centrál Színház igazgatója, Puskás Tamás helyet adott a bemutatóhoz. A Maradjunk annyiban című előadást most is rendszeresen játssza Szalai Kriszta a Hatszín Teátrumban, és gyakran hívják iskolákba is. Az előadások végén felmegy a színpadra Jutka is, a történet valódi főhőse. A közönség minden kérdésére válaszol. A nézők között akadt egy fiatalember, aki a színházi élmény hatására mentorprogramot indított: hajléktalanoknak szerzett albérletet, munkát.
Szalai Kriszta azt mondja, utcai akciójához nem kellett bátorság, hisz nem kockáztatott semmit. Az igazán bátor az, aki tragikus helyzetekből is fel tud állni, és reményt, erőt ad másoknak.
