Versenyfutás a halállal
Az emberiség fejlettebbik fele ma ezernyi olyan műszaki eljárás birtokában van, amely szinte százszázalékos garanciát ígér arra nézve, hogy egy épület, legyen akár több száz méter magas, képes legyen ellenállni egy erős földrengésnek. Na persze ott, ahol az olcsó és gyors épületemelés végett egyszerűen elhajítják a szabálykönyveket, a nagyobb profit érdekében „kispórolnak” mindent az épülő szerkezetekből, s mindehhez a hatóságok még, korrupciós alapon, segédkeznek is – nos, ott minden előfordulhat. Ott pedig, ahol az emberek többsége bádogtetejű vályogkunyhókban él, végképp nincs menekvés egy természeti katasztrófa elől. Haiti mindkét esetre példa. ACZÉL ENDRE írása.
Haiti a nyugati földrész köztudomásúan legszegényebb, sőt legnyomorultabb országa. A francia nyelvű, bő kétszáz éve független köztársaságnak – amely a Hispaniolának nevezett sziget nyugati felét foglalja el (a keletit a Dominikai Köztársaság) – szinte soha nem volt egy jó napja. Az elmúlt fél évszázadban a Duvalier család véres és korrupt rendőrállamával, a demokráciateremtés félresikerült kísérleteivel, a voodookultusz rendíthetetlen továbbélésével, a fegyveres bandák fokozódó önállósodásával és a megállíthatatlannak tetsző gazdasági zülléssel tette hírhedtté magát. Igaz, ez utóbbiban közrejátszottak a másfél évvel ezelőtti hurrikánok is.
Amikor január 12-én Port-au-Prince, a főváros és közvetlen környéke alatt megmozdult a föld, pillanatok alatt kiderült, hogy dacára a hatalmas külföldi segélyprogramoknak, az ENSZ és a nemzetközi békefenntartó katonaság tömeges jelenlétének, Haiti egy „failed state” – azaz nem működő ország. Amiképp Szomáliáról vagy Afganisztánról szokás mondani. Az ottani hatóságoknak semmilyen forgatókönyvük nem volt katasztrófa esetére, noha a geológusok évek óta jósolgatták, hogy Hispaniola alatt, a határ haiti oldalán, bő évszázadnyi „hallgatás” után kritikus értékhez közelít a földkéregben gyülemlő feszültség.
Holott maguk is tudták – idézni lehet a főváros polgármesterét –, hogy Port-au-Prince építményeinek hatvan százaléka még „földrengés híján” se tekinthető biztonságosnak, mert vagy rosszul tervezték, vagy rosszul kivitelezték őket. (Be- vagy összeomlott az elnöki palota, a parlament, a székesegyház, több nagy, luxusszínvonalúnak minősített szálloda, közöttük az is, ahol az ENSZ-misszió vezérkara székelt. Meg is haltak mindannyian...)
A haiti hatóságok nem tudtak mit kezdeni a víz- és az áramszolgáltatás megszűnésével, az egész infrastruktúra összeomlásával, a hirtelen rájuk köszöntött élelmiszer-, víz- és gyógyszerhiánnyal. Nem tudtak mit kezdeni a romokkal és a romok közé rekedt emberekkel. Elképzelésük nem volt arról, hányan haltak meg vagy tűntek el. Holttestek ezrei kezdtek el rohadni a trópusi nap tüzében a nyílt utcákon. Amelyek aztán jobbik esetben jeltelen tömegsírokba kerültek.
Egy sokat látott ENSZ-tisztviselő azt mondta, Indonéziában annak idején rettenetes pusztítást végzett a cunami, de ott legalább a nemzetközi és civil segélyszervezetek „bizonyos fokig” számíthattak a helyiek együttműködésére. Haitiban még a rendőrség is eltűnt. Nyilvánvalóvá lett, hogy mivel a helyiek teljesen alkalmatlanok a földrengés-katasztrófa legközvetlenebb következményeinek felszámolására, továbbá annak szavatolására, hogy a külföldről érkező segélyszállítmányok el is jussanak a szükséget szenvedőkhöz, az Egyesült Államok kormánya több ezer (!) katonát, polgári segéderőt, szakértőt és – gondolom – intézkedésre képes és alkalmas közigazgatási tisztviselőt vezényelt a helyszínre.
Minden további mellébeszélés helyett: az országban az Egyesült Államok kormánya vette át a hatalmat. Obama elnök első lélegzetvételre százmillió dollárnyi segélyt ígért; az ENSZ ennek minimum az ötszörösét látná kívánatosnak. Szokatlannak – akár szenzációsnak – is mondható fehér házi díszletek között egyszerre három elnök (a jelenlegi plusz két elődje, Clinton és Bush) biztatta az Egyesült Államok polgárait és civilszervezeteit adakozásra. A kármentésre képtelen ország egyéb hiányait orvosok, ápolók, mentőosztagok, kiképzett keresőkutyák, sátrak, takarók s mindenekelőtt élelmiszer formájában több tucat észak-, közép-, dél-amerikai és európai hatalom fedezi.
Amerikai kezesség
Haiti legnagyobb szerencséje a szerencsétlenségben az, hogy az Egyesült Államok, amely a múlt század elején-közepén még megszállása alatt is tartotta ezt a szerencsétlen államképződményt, a földrajzi közelség és a közép-amerikai természeti katasztrófák politikai hatásaitól való félelem miatt gyakorlatilag kezességet vállalt a rehabilitációért. Kicsi szerencse a nagyban, hogy Washington egyelőre levette napirendről az amerikai területen tartózkodó illegális haiti bevándorlók hazatoloncolásának ügyét, noha inkább arra kell számítania, hogy a számuk mostantól igencsak megnő. Százezrekre tehető azoknak a száma, akik egyetlen útvonalat látnak életlehetőségként maguk előtt: a menekülést hazájukból.
Haitit abban az állapotában újjáépíteni, ahol a pusztító földrengés előtt leledzett, nem érdemes. Pénzt csak abba érdemes fektetni, hogy a nyomornak ez a jelképe működésképtelenből működőképes országgá váljék. Amihez persze nemhogy százmillió, de alighanem sok milliárd dollár se lesz elég. De végre és valahol el kell kezdeni.
Nem arról van szó, hogy az országra hirtelen ráköszöntsön a jólét – ez teljességgel kizárt, az egy főre jutó nemzeti jövedelem százada (!) a világ legfejlettebbjeinek –, hanem olyan apróságokról, hogy mondjuk egy kilencmilliós országnak működő minisztériumai és közhivatalai legyenek, s kettőnél több tűzoltóállomása. Tudniillik pillanatnyilag annyi van. Kórházak, klinikák, iskolák kellenének tömegével.
Még nem tudni
Ezen a ponton jónak látnék eloszlatni egy förtelmes balhitet. Manapság egy természeti katasztrófa nagyságát nem a Richter-skálán mért fokozatokban, hanem a katasztrófa sújtotta terület felkészültségi/elhárítási mutatóiban, az érintettek mentális és egészségi állapotában kell mérni. Húsz évvel ezelőtt a San Francisco-öböl módfelett sűrűn lakott vidékét ugyanolyan erősségű földrengés rázta meg, mint most Haiti fővárosát. Ám az ottani épületeket a megfelelő földrengésvédelmi szabályok érvényesítésével kivitelezték, és mondani sem kell, hogy pompásan felszerelt polgári védelmi, egészségügyi, tűzoltó- stb. egységek álltak ugrásra készen, hogy egy katasztrófa következményeit enyhítsék, elhárítsák. Az „eredmény”: tizenkétezer fedél nélkül maradt polgár – Haitiban ez egymillió; és hatvanhárom halott – Haitiban ez ötven- és kétszázezer között bárhol lehet, még nem tudni.
Nem akarnék cinikus lenni, de hozzáfűzném: a San Franciscó-iak kicsit jobb bőrben voltak, amikor a föld rengeni kezdett a talpuk alatt, mint a szerencsétlen, fertőző betegségek, AIDS sújtotta, finoman szólva is töredékes orvosi ellátásban részesülő haitiak.
A beteg embernél a halál felé vezető utat meglepő gyorsasággal rövidítheti le egy földrengés, ha másért nem, hát azért, mert mondjuk nem jut ivóvízhez.
