Ukrajna, végállomás

Funkcionalitásuk, brutalizmusuk, a szocreállal keveredő stílusuk egy mind messzebb tűnő korszak emlékei. Akár nosztalgiát is ébreszthetnek a múlttól megerősítést remélő lelkekben. Többségük a késői, már-már a huszadik század elején keletkezett forradalmi gyökerek jellegzetes konstruktivista komponálásmódját idézik. De az autó ablakán bámészkodó békés utazó találkozik, találkozott pop-art jellegű megoldásokkal is, melyek esetében az efemer agitatív plaktászerű képivilág örökkévalóságba merevedő mozaikfelületeken talál otthont. Részletesebb elemzésekkel, a klasszikus avantgárd mesterek, Fernand Leger, Picasso és mások inspirációja is átdereng egyes megoldásokon, ahogy olyan ornamentális felület is keletkezett, amely a bizánci mozaikművészet gyökereihez vezet vissza. Agitációs és népművészet egyben. Későbizánc.

Ukrajna, elsősorban nyugati, így Kárpát-aljához is tartozó részeinek látképét meghatározzák ezek a buszmegállók. Most a tömeg nem befelé, az ország belsejébe, inkább a határ irányába tart ezekben a napokban. Mindegyik más és mindegyiken érződik az elmúlt bő fél évszázad történelme, a szovjet korszak, majd az utána következő évtizedek tétovasága: mintha a buszmegállók gazdái, a busztársaság, vagy épp a település, nem tudták volna eddig eldönteni, miként viszonyuljanak a szovjet elnyomás örökségéhez. A mozaikok többségéről nem állítható, hogy az egyetemes mozaikművészet kimagasló példái, de az, hogy az emlékegyüttes egésze, beleértve olykor a buszmegálló építményének sajátosságait is, kétségkívül jelentős, egyedülálló értéket képvisel, ez nem kérdés. Felújításuk, gondos megőrzésük révén, kevésbé ambivalens viszony esetén, nemzeti büszkeséget erősítő helyi landmarkokat alakíthatnának ki belőlük. Csak hát, az ezekben a napokban súlyos gazdasági válság felé tartó háborús Ukrajnában előbb majd a városok, oroszok által szétlőtt polgári otthonok újjáépítése lesz elsődleges feladatuk. A buszmegállók várnak majd, ahogy eddig.

Sajnos sok közöttük az erősen leromlott állapotú, minden bizonnyal a 2015-ös, a szovjet szimbólumok köztereken való elhelyezését tiltó, eltávolítását segítő törvény sem segített fennmaradásuknak. Ezzel együtt helyenként belefutni karbantartott építményekbe is. Olyan is akad, amelynek felújítását mai, avatatlan, de hiteles kezű amatőr végezte el, fölerősítve ezzel az egész programon érvényesülő népies spontán ízeket.

Az ukrán nemzetiségű szovjet cár, Leonyid Iljics Brezsnyev pártfőtitkár (1906-1982) uralkodása idején, az 1960-as években széles körben elterjedő mozaikművészet nem korlátozódott buszmegállókra. Középületek homlokzatain, iskolák vagy gyárak belső tereiben éppúgy előfordultak. Hasonló tendenciákkal másfél-két évtizeddel később, elsősorban Erdély Miklós munkássága révén, itthon is találkozunk. Számosságuk ellenére az ukrán példákról sem regisztráció nem maradt fenn, sem alkotóik megnevezése. Anonimitásuk megintcsak a népművészeti jelleget erősíti, ugyanakkor érzékelhető, hogy egyes megoldások viszonylag fejlett kompozíciós tudással, stiláris biztonsággal keletkeztek. A névtelenség arra is alkalmat kínálhatott, hogy egyes művészek, ahogy erre Magyarországon is volt példa, különféle ábrázolási vagy formakísérleteknek tekintsék az alkalmazotti feladatot. Ilyen volt Valerij Lamakh vagy Alekszandr Mikhailovich Dubovik, akik az akkor még mindig hivatalosan elutasított, kizárólag maguknak otthon készülő avanatgárd művek formai megoldásait, új kontextusban, beleépítették köztéri munkáik kompozícióiba. Ez mostantól már tényleg művészettörténet, a történelem kormos lepedéke alá szoruló, egyre nehezebben megérthető, távolodó világ.

Ikonográfiai szempontból a munkák zöme a szovjet üdvtöténet részei. Ideologikusak, propagandisztikusak. Feladatuk az osztályharcban győztes munkás-paraszt osztály dicsőítése, vagy éppen a kommunizmus győzelme, egyes hősök vagy hősies történelmi események, például “a világűr meghódítása” téma méltatása. Ugyanakkor nyilvánvaló a dekoráló, szórakoztató szándék. Alighanem ez marad meg a múltnak, annak a fiatal nemzedékenek, amelynek fiai épp most vonultak a frontra.

A nyilvánvalóan komoly szakmai felkészültséget kívánó mozaikmunkák alkotóiról keveset tudni. Hasonóan a kommunizmus hazai évtizedeihez, az ukrán művésztársadalom is csak formális szervezethez, az 1957-ben létrehozott és kötelező tagságot elváró Művészek Szövetségéhez tartozása révén juthatott megbízáshoz, megélhetéshez. Ez az intézmény aztán a művészeti élet valamennyi területének ellenőrizését kézbentartotta: kiállításokat szervezett, eszközöket, alapanyagokat biztosított, műtárgyvásárlásokkal teremtett bevételt és megélhetést az alkotóknak. A buszmegállók megfelelő ideológiai program szerinti kialakításában magukat kitűntető művészek akár 1000 szovjet rubelt is kaphattak, az apró kerámia vagy üvegmozaikokból készült kompozíciók pedig már akár 6000 szovjet rubelt is hoztak. Ennyi pénzből egy nagyobb méretű panellakás is megvásárolható volt, hisz például a Csernobil című filmben ábrázolt ukránok többsége ekkoriban havi 100 szovjet rubelnél kevesebb fizetésből élt.

Bár a Szovjetúnió szétesése után ezeket a mozaikemlékeket elhanyagolták, állaguk leromlott, vandalizmus áldozataivá váltak, az elmúlt években számos művész és kulturális szereplő fölismerte a buszmegállók vizualitásában rejlő sajátos értékeket. S azok egyre szélesebb körben váltak elfogadottá. Példáik fotóanyagát inventáriumokba rendezik, Yevgen Nikiforov fotós pedig több mint 1000 mozaikot és egyéb monumentális művet bemutató, a kijevi Osnovy Publishing és a berlini OM Publishing által közösen kiadott Decommunized című albuma is megjelent. Ebben a könyvben Olga Balasova és Lizaveta German szövegei vezetnek be bennünket a korszak és a sajátos mozaikművészet világába. Rajtuk kívül Polina Bajcim művészettörténész neve említendő, mint aki ezzel a speciális területtel ma Ukrajnában foglalkozik.

Hogy mindebből mi marad fenn, ma még talány. S hogy Ukrajna ezekben a napokban végképp kiégő, kiforró nemzeti önképe mennyire tudja majd integrálni a szovjet korszak, mindinkább orosz elnyomásként narrálható hagyatékát, szintén csupa kérdőjel. Mi a békésen rendszerváltó Magyarországon is megéltük “a múltat végképp eltörölni” formátlan és disztingválatlan indulatait. Azok a sérelmek, amelyek ma érik keleti szomszédunk népeit, sajnos e bájosan bumfordi, egyedülálló művekre inkább veszélyt jelentenek, semmint az elfogadás igéretét.

Szerző: Bojár Iván András