Ukrajna vagy Grúzia NATO-csatlakozása háborúhoz vezethet

Puszta kényelmi okok miatt, mintegy csillapítandó a hevületet, Putyin ostobaságot mondott. Ha csak azt nem akarta sugallni, hogy a jobb változat (a „hidegháborúnak” nevezett, fegyverkezéssel és fenyegetéssel teli, de a tényleges összeütközésektől mentes valami) helyett jöhet rosszabb is. Ezt azonban nem nagyon hinném. Inkább fordítok. Oroszország (tényleges) vezetője egy jelentős szellemi gyülekezet, nyugati politológusok, Oroszország-szakértők előtt voltaképp azt a jámbor üzenetet kívánta továbbítani: uraim, ha már egyszer mi mind a ketten (mármint Oroszország és a Nyugat) egyként a piacgazdaságban és a parlamenti demokráciában hiszünk, akkor ugyan mi okunk volna arra, hogy háborúzzunk egymással, akár hidegen, akár melegen?

Tényleg, milyen ok? Úgy látszik, Putyin Fukuyamától tanult. A történelem vége című klasszikus művének ugyanis az volt az eszmei mondanivalója, hogy mivel a Szovjetunió összeomlásával a nyugati berendezkedési és eszmevilág pillérei mindenütt megszilárdultak, végképp nincs út más irányba. Nincs alternatíva. A történelmi fejlődés a közös üdvözülés felé tart. Mindenki liberálisnak születik. (Ezt csak viccnek szánom.) A levezetésből csak azok a bizonyos (helyesen azonosított) geopolitikai – azaz a földrajzi fekvéshez igazodó hatalompolitikai – szempontok maradtak ki. (Na meg a gyötrő, szívós nacionalizmusok és az általuk szült háborúk – de tekintsük ezt mellékszálnak.)

Ebből adódóan a jelenkor politikai irodalmában több az „anti-Fukuyama”, mint a „Fukuyama”. A történelem nem a megjelölt irányban görög előre. A parlamenti demokrácia, a liberális értékek mentén fejlődő piacgazdaság teljesítményét felülírják az érdekek, nagy É-vel. A közös érdekeltségeket a külön érdekeltségek. Noha a kommunizmus és a marxi ideológia intézményes térfoglalása már valóban a múlté.

Az új orosz gondolkodás szerint a világ egyensúlyának azon kell nyugodnia, hogy „a világ egyetlen szuperhatalma” tiszteletben tartja katonai, politikai és gazdasági riválisainak az övéitől eltérő érdekeit, és távol tartja magát azoktól a „szféráktól”, amelyeket az illető rivális – kimondatlanul is – a sajátjának tart.

Orosz szempontból minden vitán felül az Egyesült Államok vezérelte észak-atlanti szövetség (NATO) keleti irányú nyomulása a legaggasztóbb. De finomítsuk ezt! Mindig is aggasztó volt, egészen attól a pillanattól, hogy a NATO – az idősebb Bush Mihail Gorbacsovnak tett ígéretét megszegve – sorban beemelte tagjai közé a Varsói Szerződés hajdani tagországait, sőt a Szovjetunió balti köztársaságait is. De mindezt Moszkva, ha komoly nyögések árán is, de lenyelte. A fordulat az orosz magatartásban akkor következett be, amikor a NATO – elébe menve azok óhajának – felkínálta két volt szovjet köztársaságnak, Ukrajnának és Grúziának is a tagságot.

Átrajzolt határok

Ez a „nyomulás” már átlépte azt a határt, amelyet az Egyesült Államok – bármily különösen hangozzék is – saját maga jelölt meg. A közvélemény jelentős részének ugyanis (vélem én), egyáltalán nincs ismerete arról, hogy amikor 1933-ban létrejöttek az amerikai–szovjet diplomáciai kapcsolatok, Washington az akkori Szovjetuniót ismerte el, nem pedig azt, amelyik a Hitlerrel kötött paktum révén 1940-ben jelentős területekkel gyarapodott (például az egész Baltikummal). Ebből adódóan a Szovjetunió szétesésének folyamatában az volt az amerikai álláspont, hogy minden elszakadási törekvés, amely a tagköztársaságok, autonóm köztársaságok, területek és népcsoportok részéről megnyilvánul, e mérce szerint esik jogi megítélés alá. A Baltikum jövőjét leszámítva Washington „szovjet belügynek” minősítette a vitákat – így például azt is, amelyik a moldovai köztársaság úgynevezett Dnyeszter-melléki területe körül robbant ki, és nem lett volna megjegyzése arról sem, ha a belső határokat esetleg átrajzolják. (Moldovát ugyanis csak 1940-ben csatolta magához Nagy-Romániától a Szovjetunió, de a Dnyeszter-mellék soha nem tartozott Nagy-Romániához. 1933-ban is része volt a Szovjetuniónak.)

Ma természetesen nincsenek „szovjet belügyek”, de Abháziában, Dél-Oszétiában és a Dnyeszter-melléken állomásozó „békefenntartó csapataik” létének jogi megalapozottságát az oroszok erre az amerikai álláspontra vezetik vissza, még akkor is, ha annak semmilyen nemzetközi jogi érvénye sincs.

A szovjet belügy idővel csöndben – de a Putyin-érában annál nagyobb határozottsággal – átalakult (a jogutód) Ororszország kimondatlan belügyévé, mármint abban az értelemben, hogy Moszkva elvárná Washingtontól az általa 1933-ban elismert Szovjetunió területének „orosz érdekszféra” gyanánt való kezelését. És ebbe a keretbe tartozik két kulcsország: Ukrajna és Grúzia.

Az orosz érdek könnyen rögzíthető: ne csatlakozzék egyik se a NATO-hoz, mert akkor mindkettő az oroszokkal meglevő mai és jövendőbeli konfliktusában automatikus amerikai katonai védelmet fog élvezni, illetve amerikai katonai védernyő alól tevékenykedhet (provokálhat) Oroszország ellenében. Ami adott esetben háborút jelenthet. Különösen egy olyan környezetben, mint a mai, amikor is mind amerikai, mind orosz részről a lehető legteljesebb rosszhiszeműséggel lesik a másik lépéseit. Az amerikaiak azt mondják, hogy az autokrata orosz rezsim mindenáron meg akarja akadályozni két szuverén európai állam csatlakozását a NATO-ban tömörült demokráciák nagy családjához; az oroszok meg azt, hogy az amerikaiak NATO-területté kívánják formálni a Kaszpi-tenger felől érkező olaj és gáz tranzitálása szempontjából kulcssszerepet játszó Grúziát, és hasonló státust szánnak az orosz fekete-tengeri flotta kölcsöntámaszpontjául szolgáló ukrajnai Szevasztopolnak.

Egyik esetben sem az az érdekes, amit mondanak, hanem az, ami a szavak mögött van. Oroszország minden erőfeszítése arra irányul, hogy a hajdani Szovjetunió területén kitermelt kőolaj és gáz orosz földön át jusson el az európai fogyasztókhoz, azaz energiaellátásban monopóliumot vagy kvázi monopóliumot élvezzen. Emellett számára alig van riasztóbb perspektíva, mint hogy a nemrég még szovjet (orosz) beltengernek számító Fekete-tengeren az amerikai hadihajók szabadon használhassák a bolgár, román, ukrán, grúz és török kikötőket, miközben a Csernomorszkij Flot lassan Novorosszijszkba szorul vissza, ahol ráadásul még (Szevasztopol helyett) új hadikikötőt is kéne építeni.

Előszoba-foglaló

Amerika a maga részéről (minthogy Szaakasvili Grúziája és Juscsenko Ukrajnája mindennek tekinthető, csak nem demokratikus mintaállamnak) egyáltalán nem a demokrácia, hanem az orosz birodalom rovására remél stratégiai pozíciókat szerezni Grúziában és Ukrajnában. Amit – Medvegyev orosz elnököt idézem – Oroszország „megalázónak és tűrhetetlennek” tart. A „tűrhetetlen” szó erős. De hogy mennyire komolyan gondolják és használják Moszkvában, azt az elnök egy illusztratív mondattal is alátámasztotta. Ha – fejtegette – Grúziát történetesen bevonták volna (ti. a tavaszi bukaresti NATO-csúcson) a „tagsági akcióprogramba” (még nem vonták be), egyszóval nem lakó, de előszoba-foglaló lett volna a szervezetben, ő a Chinvalit, a déloszét fővárost ért grúz támadás után akkor se vonakodott volna csapatait Grúziába küldeni. És akár kockáztatni a konfliktust egy NATO-tagjelölt pártfogóival.

(Folytatjuk)