Új szereplőkkel arcvesztés nélkül lehet nagykoalíciót kötni

Ausztriában a két nagy párt egymásra mutogat, s lehet, hogy ezúttal mindkettejüknek van igazsága. A néppárti kormánycsapat, élén a mezőgazdasági miniszterből Schüssel utódjává, a választási eredmény miatt azonban „csak” alkancellárrá előlépett Wilhelm Moltererral láthatóan nem tudta megemészteni a második helyet, mert ha csak egy hajszállal is, de kevesebb voksot kapott, mint az SPÖ. A sértődöttség már abból érződött, amilyen nehezen a nagykoalíció létrejött, tulajdonképpen csak Heinz Fischer államfő unszolására. A szociáldemokraták ma a néppárti partner szemére vetik, hogy ímmel-ámmal látott neki a közös kormányzásnak, rengeteg energiát fordítva javaslataik ellehetetlenítésére, a kancellár gyengeségének bizonygatására.

A bökkenő csak az, hogy volt mit bizonyítani. Alfred Gusenbauer, ez a nagy műveltségű, széles látókörű, sok nyelven beszélő férfiú, akinek hét évvel ezelőtti kinevezése pártelnökké oly sok jót hozott az SPÖ-nek, kormányfőként nem vált be. Már a miniszteri tárcák elosztásánál gyengének bizonyult, s kezdte pártja középvezetőinek körében elveszteni hitelét: nem értették, miért enged át a legerősebb párt oly előzékenyen fontos tárcákat a kisebbik partnernak. A bizalom még inkább megrendült, amikor kiderült: ez nem pillanatnyi gyengeség, hanem a nagy cél, a kormányzóképes kabinet érdekében tett engedmény. Gusenbauer egyfolytában kompromisszumokat kötött, még választási ígéreteinek feladása árán is. Eltekintett a felsőoktatási tandíj eltörlésétől, a vadászgép-vásárlási szerződés felmondásától. A szavazók becsapva érezték magukat. És nem tudott bánni a sajátjaival, ügyetlen megjegyzéseivel mindenkit halálra sértett. Amikor aztán a növekvő elégedetlenség tartományi választási eredményekben is kezdett megmutatkozni, rémület és bizalmi válság tört ki, s megkezdődött a menekülés. És ezzel együtt a hatalmi harc. Az SPÖ-n belül kerülik ugyan ezt a kifejezést, ám az a belső puccs, amellyel Gusenbauert egyszerre csak eltávolították az élről, példa nélküli a párt történetében. Igaz, nem egészen úgy történt, ahogyan azt az összeesküvők elképzelték. Több értelme lett volna ugyanis a kancellári kormányrudat átadni az arra kiszemeltnek, s pártelnökként meghagyni az őszre tervezett kongresszusig Gusenbauert. Ő azonban előremenekült, s „önszántából” lemondott – a pártelnökségről. Kínosan ügyelve a látszatra, saját jelöltjeként mutatta be Werner Faymannt, az SP királycsinálójának tartott Michael Häupl bécsi polgármester választottját. Mellesleg Häupl, aki hét éve Gusenbauert is „kitalálta”, mindkét funkciót Faymannak szánta. Gusenbauer rekordot állított fel: ilyen rövid ideig egyetlen elődje sem volt kancellár. Kudarcát nem is próbálja sikerként beállítani, nem indul még képviselő-jelöltségért sem.

Robbant a levél

A kettős vezetés fenntarthatóságában egyébként senki sem hitt. Gusenbauer láthatóan kapkodott, önmentő akciójában néhány régi harcostársat áldozott be. Az igazi hibát, amellyel sorsa megpecsételődött, a kancellár új vezetőtársával együtt követte el: ketten írták alá azt a levelet, amelyben közölték Hans Dichanddal, a legnagyobb példányszámú jobboldali, EU-ellenes bulvárlap, a Neue Kronen Zeitung kiadójával, hogy népszavazást tartanak szükségesnek a lisszaboni szerződés új változatáról. Ez volt az az érv, amire a Néppárt hivatkozni tudott: az SPÖ – harsogták – elfordult a közös Európa-politikától, felrúgta a koalíciós megállapodást.

Mosolygós úr

Pedig egy kis jóindulattal hihető lett volna a gyors magyarázkodás, hogy az SPÖ továbbra is az EU híve, csak éppen figyel a lakosság óhajára, és nem kívánja elkerülni megkérdezését. Arra azonban nincs válasz, hogy miért kellett így meghajolni a bulvár előtt, és egyenesen a Neue Kronen Zeitung kiadójához fordulni.
A 48 éves Werner Faymann régi szereplője az osztrák – pontosabban inkább a bécsi – politikai életnek, még ha a határon túl nem is ismert. Amíg Gusenbauer ki nem nevezte infrastruktúra-miniszterré, a bécsi tartomány lakásépítési és ingatlanügyi szenátora. Mosolygós, jól kommunikáló férfiú, aki bárkivel képes szót érteni – nem véletlenül volt éppen ő a távozó kormányban a szocdemek koordinátora, aki igyekezett a néppárti Josef Pröllel vállvetve elsimítani a nézeteltéréseket. Nem mellékesen pedig a hárommillió olvasóval rendelkező Neue Kronen egyik kedvence, akiből a nagyhatalmú Hans Dichand minden jel szerint kancellárt szeretne csinálni. Faymann népszerű, s afféle utolsó szalmaszál. A nagy múltú, hosszú ideig – és sokszor abszolút többséggel – kormányzó kancellárt adó nagypárt jelenleg legfeljebb 28 százalékon áll. Hogy innen sikerül-e szeptember 28-ig feljönni az első helyre, az nyitott kérdés. A start jónak tűnik: Faymann „kibékült” a szakszervezetekkel, amelyek vezetőit Gusenbauer még a legutóbbi választás előtt megfosztotta a parlamenti képviselőség lehetőségétől. Akkor ez helyes volt, hiszen a BAWAG bank botránya, a szakszervezeti szövetség bűnrészessége a csődben rossz fényt vetett az SPÖ-re is. Most azonban szükség van a megújult szakszervezeti vezetés segítségére. Ha elég ügyes Faymann és csapata, talán némi tőkét tud majd kovácsolni a kormány eredményeiből, amelyek – minden balsiker ellenére – nagyon is érezhetők. Konjunktúra van, rekordmagasságú az adóbevétel, a foglalkoztatottság, visszaszorult a munkanélküliség, s megvalósult néhány példás szociális intézkedés. Ausztria irigység tárgya a világban, egyike Európa leggazdagabb országainak, ahol jó élni. Kérdés, hogy nem inkább a nagyobb gazdasági kompetenciájú Néppártnak tulajdonítja-e mindezt a választó?

Ők szívesen vállalják a sikereket. Wilhelm Molterer elemében van, számára eljött a nagy pillanat. Eddig mindig valakinek az árnyékában volt, sokáig Schüsselében, aki a Parasztszövetség akkori elnökében nagy jövőt látott, s mezőgazdasági miniszterként behozta őt kormányába. Jó miniszter volt, meg tudta tartani a gazdák egykor megszerzett bizalmát, pedig azok érdekei sokszor ütköztek a kormányéval. Alkancellárként és pénzügyminiszterként csodálatot váltott ki munkabírása, szorgalma, de hogy karizmatikus politikus lenne, arról szó sincs. Rossz nyelvek szerint a koalíció felmondásával valójában kihúzta a méregfogát a Néppárton belüli elégedetlenségnek, lehetetlenné téve a már-már kirobbanó vitát egy esetleges elnökváltásról.

Az államfő, a nagykoalíció elkötelezett híve jó modorra és stílusra kérte a távozókat. Arra, nehogy elfeledjék: a választás után is lesz élet. Ráadásul az erőviszonyok alapján nem kizárt, hogy újra csak a két nagy párt közös kormányalakítására lesz lehetőség. A kommunikáción érződik, tudja ezt mindenki. Arcvesztés nélkül megoldható egy új nagykoalíció, ha újak a szereplők. Hogy akkor minek a fáradságos és költséges – vagy ötvenmillió euróba kerülő – választás? Ezt sokan megkérdezik. A Néppárt válasza: más sorrend kell, néppárti kancellár. A harc a harmadik helyért éles lesz: a Zöldek és a (Haider nélküli, de legalább olyan jobboldali) Szabadságpárt álmodik róla. A nagy különbség: a zöldekkel minkét nagy párt tudna kormányozni, a Szabadságpárt egyre kevésbé szalonképes – pedig ő egyelőre a nevető harmadik, a húsz százalékot is eléri némely felmérés szerint. Márpedig az elkerülhetetlen találgatásokhoz hozzátartozik egy hármas koalíció latolgatása is.

Esély öt évre

Készülődnek új indulók, és talán régi-újak is. Az utóbbiak közé tartozhat a haló poraiból esetleg feltámadó Liberális Párt. Vadonatúj erő a Néppártból saját listával kivált, és Tirolban a helyi választáson meglepően jól szerepelt a 68 éves Fritz Dinkhauser – pedig nem kínált semmi újszerűt. De így, „anyapártja” nélkül, fontos űrt töltött be: kielégítette a tiltakozás, a „juszt se szavazok a nagy és ismert pártokra” igényét. Tirolban már biztosan indul, és ha ott többséget kap – és miért ne kapna –, be is kerül az országos parlamentbe. De ha összejön az országos lista, elképzelhető, hogy belevág. Hat százalékot jósolnak neki. Nem jó hír ez a Néppártnak, hiszen az ő szavazóit veszi el.

Most először szavaznak a 16 évesek. Az SPÖ-nek van nagyreményű politikusa az ő meghódításukra: a magyar származású Laura Rudas bécsi politikus, aki fiatal, és ért korosztálya nyelvén. Egy másik választási törvényt is most próbálnak ki: az új parlament és kormány első ízben lesz öt évig hivatalban, a korábbi négy helyett. Ez a legutóbbi éppen másfél évig bírta...