Tojástánc bakancsban

„Kelet-Európa, Európa lichthófja, kidobált szemete, a fal ridegen meredt. / Kelet-Európa vagy Kelet-Közép-Európa, sor került rád is, Káin, mostohagyerek / (...) Na mi van, Európa, Kelet-Európa, hol a bal, hol a jobb, már nincs itt irány.” Kár is lett volna nyugatira fordítani Bereményi Géza 1990-ben írott dalszövegét. Úgysem értették volna, mint ahogy nem értették volna 2004-ben sem, amikor a térség országainak nagy részét befogadták. A menekültek elcsigázott, magára hagyott, vízágyúzott, könnygázzal lefújt tömegének képe azonban reflektorfényt irányított a tényre: Európának a Nyugat és Kelet között őrlődő, harmadik történelmi régiója valahol az Elba–Lajta-vonal és a Keleti-Kárpátok között ezer év után megint hiába rugaszkodott neki, hogy a Nyugat része legyen. Míg Németország lakóinak 96 százaléka úgy véli, hogy a menekülteket igenis be kell fogadni, addig a csehek és magyarok több mint 70 százaléka szerint semmi közünk hozzájuk.

A Nyugat csak csodálkozik: azok az európai országok, amelyek korábban ontották a menekülteket, most részvétlenek. Mintha meg sem történt volna, hogy 1956-ban magyarok, ’68-ban csehek és szlovákok, több hullámban pedig lengyelek tíz- és százezreit fogadta be a Nyugat. Ráadásul éppen az ellenszavazó országok demográfiai helyzete olyan, hogy égető szükségük van munkaképeskorú emberekre. Magyarországon például egyre nagyobb szükség lesz rájuk, hiszen kevés gyerek születik, miközben a képzett fiatalok exodusának üteme nem lassul.

Az unió magországaiban tehát tanulják a tényeket: ez a Köztes-Európa még mindig csak kapni akar, és nem adni. Itt a szélsőjobb mozgalmai azért sikeresek, mert az emberek fejében keveredik a nacionalizmus a faji és vallási előítéletekkel, az önérzeteskedő kisebbrendűségi komplexussal. Virágzik a panaszkultúra: nem ezt ígértétek nekünk! Arról volt szó, hogy ha csatlakozunk, mi is olyan jól fogunk élni, mint ti. Miért nem adtatok többet!? Gazdag turistákat ígértetek, nem nyomorult menekülteket!

Orbán Viktor nincs egyedül, amikor burjánzó szögesdrótokkal szigetelné el az országot akár uniós és Schengen-tag szomszédaitól is. A szlovák Fico is vasfüggönyt akar. Még jobbat: amcsit. Az új lengyel elnök, Andrzej Duda diktátumról szaval, és visszacsengenek Miloš Zeman cseh elnök 2011-es szavai arról, hogy „ha valakit mérsékelt muszlimnak hívunk, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy valaki mérsékelt náci”. Előjött tehát a szőnyeg alá söpört hordalék, de még mindig sok az illúzió. A belügyminiszteri értekezleten elnöklő luxemburgi Jean Asselborn a tanácskozás után így nyilatkozott: „A közép-európai társadalmakban olyan felfogás is jelen van, hogy a más bőrszínű, kultúrájú emberek leépítik a társadalmat. Meg kell fordítanunk ezt az evolúciót nagyon gyorsan.” Hát épp itt a baj! Ezt az evolúciót már évszázadok óta nem lehet nagyon gyorsan megfordítani. Legfeljebb megint a szőnyeg alá lehetne söpörni a szennyet, sok pénz reményében.

Itt a remek példa: Magyarország. Valaha a legvidámabb barakk volt a szocializmus lágerében, legközelebb a nyugati értékrendhez. Fontos könyveket lehetett olvasni, a magyarok még utazgathattak is egy kicsit. És lám: 2015-ben a százéves pályaudvarra terelték az elcsigázott, éhes-szomjas menekülteket. Enni, inni nem adtak nekik, szükségüket sem volt hol végezni. Szimbolikus hely a Keleti pályaudvar. Egykor innen indultak a mészárszékre két háború magyar honvédei, ide érkeztek a trianoni menekültek. És most ide terelték az ellátatlan ezreket, hogy a főváros népe elszörnyedjen. Semmi más értelme nem volt fokozni a szenvedésüket, csak az, hogy ezt találták ki az agitproposok. Erdő Péter bíboros, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke szerint a befogadás embercsempészet lenne. Kiss-Rigó püspök állítja: a pápa nem tudja, mit beszél. A magyar állami televízió szerkesztői olyan e-mailt kaptak, amely szerint a hírekben nem szabad gyerekeket és nőket mutatni a menekültek között, mert az együttérzést kelthet. Innen már nincs messze László Petra lendülő lába... A német Der Spiegel szerint Magyarország visszataszító arcot mutatott a világnak. A The New York Times így írt: Magyarországon most látható, mi lesz egész Európából, ha felülkerekednek a nacionalista szélsőségesek.

Orbán Viktor kilépett a nemzetközi porondra: világpolitikai tényező lett. Köztes-Európa országai őt követve utasítják el a nyugati értékrendet, Nyugat-Európában szélsőjobbos pártok tüntetésein mutatják fel a képét. Lám, mire viheti egy kis ország vezetője, ha erőt mutat. Vagy mégse? Lehet, hogy az uniós Nyugat, a magországok kivárása nem a gyengeség jele: egyszerűen a pillanatnyi visszahőkölés a klub íratlan törvényeinek megszegése miatt? Lehet, hogy nem erőnek, csak önhitt bunkóságnak látják a magyar diplomácia ámokfutását? Lehet, hogy most illesztik láncba, hogy Orbán már január 11-én a Charlie Hebdo-vérengzés feletti gyász óráit is a muzulmán migránsok elleni kirohanásra használta Párizsban? A magyar parlament meg nyilatkozatban ítéli el az Európai Uniót, amely a Tisztelt Ház szerint felel a menekültek haláláért!? Hogy mi van? Orbán durcásan félrevonul az uniós értekezleteken, de csodálja a türkmén és kazah despotákat. Közben Európát védő végvári kapitánynak látja magát. Megvédi ő Európát, annak akarata ellenére is!

Orbán természetesen nem lesz a Köztes-Európa vezéralakja: emberemlékezet óta nem volt olyan rossz az ország kapcsolata a szomszédokkal, mint most. Hogy is volt a Bereményi-dal? „Nem is Európa, igenis Európa, mit álmodsz, én továbbgondolom. / Prága Európa, Varsó Európa, szőrszálat hasogatsz, csűrsz és csavarsz. / (...) Most te jössz, Kelet-Európa, mindennek tudója, bakancsban ugrálod hős tojástáncodat.” Lengyelország már a múlt héten kihátrált a visegrádi megegyezésből. Mert megkapta, amit érte kért. És persze megkapják a majd a többiek is.

A mindennapi nacionalizmust hirdető Orbán Viktor szeretné a nyugat-európai szélsőjobbal szövetségben befékezni az uniós integrációt. Helyébe a kerítések és a nemzeti önzés unióját helyezné, amely persze továbbra is állná a hazai klientúra által kiállított eurószámlákat. Naiv remény: a 20. század történelme arra tanít, hogy Nyugat-Európa – ha olykor nem is könnyen, de – elbír a szélsőségesekkel. A belsőkkel és a kívülről érkezőkkel is.

Persze azt is megtanulhattuk, hogy Magyarország attól még a végsőkig kitarthat a saját magáról szóló hamis álmok mellett – bármilyen rosszul jár is a végén.