Tiszta kék

„A legédesebb győzelem.” Ezt maga a tory vezér, David Cameron mondta. Ma még az. Egy szellemes kommentátor szerint a politikai csatateret Cameron „ellenfeleinek hullái borítják be”: nyomban a vereség után lemondott tisztéről David Miliband, a Munkáspárt, és Nick Clegg, a liberálisok vezére. Velük ment Nigel Farage, az Európa- és bevándorlás-ellenes Függetlenségi Párt (UKIP) főnöke is. Legalább három párt lesz hosszasan elfoglalva az új vezér megválasztásával, a vereség okainak magyarázásával és a követendő új irány megválasztásával.

Amiből arra a következtetésre juthatna a jámbor olvasó, hogy Cameronnak nem lesz más dolga egyelőre, mint a győzelem édes ízét élvezni. Csalóka ábránd. 2010 és 2014 között a tory–liberális-koalíciónak úgy 70 fős többsége volt az összes többivel szemben; most a toryknak van 12. Tele rebellisekkel. A párt jobbszárnya már eddig is sok keserű percet szerzett Cameronnak, de ő kifejezetten élvezhette azt, hogy Clegg liberálisai a maguk 57 mandátumával védelmet nyújtottak neki a „sajátjaival” szemben.

Itt jegyzem meg, hogy a liberálisok roppant fegyelmezett koalíciós partnerek voltak. Saját legjobb meggyőződésük ellenére általában beálltak Cameron mögé, amikor szüksége volt rájuk, vele együtt „vitték el a balhét” a legnépszerűtlenebb intézkedésekért, az olykor könyörtelen takarékoskodásért is. Innen nézve kevéssé érthető, hogy a tory miniszterelnök a végén szabadulni akart tőlük, és a mostani választásokon soha nem mulasztott el a liberális jelöltekkel szemben konzervatívokat állítani. Akárhogy is: a liberálisok akkora verést kaptak, amilyenre legrosszabb álmaikban se gondolhattak: képviselőik száma 57-ről 8-ra apadt, nagyobbrészt a konzervatívok, kisebb részt az SNP „jóvoltából”.

Amennyit a liberálisok veszítettek, a skót nacionalisták körülbelül ugyanannyit nyertek, és a maguk 56 mandátumával a brit parlament harmadik erejévé léptek elő. Amióta politikával foglalkozom, hasonló paradoxont nemigen éltem meg. Az SNP-t 2010-ben a „futottak még” pártok között jegyezték, mert akkor a skótokban működött a Thatcher-korszakból örökölt ösztön: ha egyszer szavazni kell, a Munkáspártra szavaznak, semmiképp se a konzervatívokra. Ám ahogy múltak az évek, az SNP pártból nemzeti mozgalommá fejlődött, és nyíltan hirdetni kezdte a Nagy-Britanniától való elszakadás eszméjét. Tavaly a skótok 45 százaléka szavazott a teljes önállóságra, ami ugyan népszavazási vereség volt, de hetek múltán már mind többen érezték úgy, hogy ha egyszer az Egyesült Királyság jövőjéről szavazni kell, akkor nem a Munkáspárt, hanem a nacionalista SNP az ő pártjuk. Ebben a szellemi formálódásban jelentős szerepet vitt a párt új vezetője, egyszersmind Skócia első minisztere, Nicola Sturgeon asszony, akit elszántsága miatt „skót Thatchernek” is becézgetnek. A hölgy a legkevésbé sem csinál titkot abból, hogy az SNP semmi szín alatt nem adja fel a skót függetlenséget mint távolabbi célt.

Ami éppenséggel nem használt a célkitűzéseiben, szociáldemokratizmusában hasonló Munkáspártnak. Cameron stábja teletömte az emberek fejét azzal, hogy ha Miliband választási/kormányzási együttműködésre lép Sturgeonnal, akkor – munkáspárti győzelem esetén – a brit szocdemek egy olyan párt túszaivá válnak, amely a birodalom szétverésén munkálkodik. Ez talált. Hiába biztatta az SNP vezére Milibandet, hogy alkudjanak meg, szorítsák ki együtt a torykat a kormányzásból, a munkáspárti vezér a leghatározottabban elzárkózott minden alkutól. Pontosan attól félt, hogy abba a hírbe hozzák, amivel a tory propagandagépezet vádolta.

Ennek a többszörös nemnek az lett a következménye, hogy a kiábrándult skótok az addig szabad munkáspárti vadászterületnek számító Skóciából valósággal kisöpörték a munkáspárti képviselőket. Az országrész lényegében egypárti, nacionalista uralom alá került, és keveseknek van kétsége afelől, hogy a Westminsterben megállás nélkül fúrni fogják az „angol uralmat”, újabb jogokat követelnek a meglevők mellé, és ahol csak lehet, lazítani fogják a birodalom építőköveit. Amúgy mellesleg: ők követelik a leghangosabban az eddigi közületi takarékoskodás (a megszorítások) leállítását, már csak azért is, mert ők maguk az eddiginél többet akarnak költeni egészségügyre, oktatásra.

Ez azért valamivel komplikáltabb ügy. Tudniillik a Cameron-kormánynak a megszorításokkal sikerült a rettenetes 2008/9-es válság nagyobbik felét levetkeznie, feltűnően sok új munkahelyet teremtenie, az országot növekedési pályára vinnie, és ezt a politikát nem felszámolni, hanem folytatni akarja. Az ország népe elviselte a takarékoskodást, amint az a választási eredményekből is kitűnik. A Munkáspárt talán nem is azon bukott el, hogy Tony Blairhez képest „félbal” fordulatot erőltetett, hanem azon, hogy választási manifesztumában és propagandájában csaknem elfelejtkezett a gazdaságról.

Cameronnak ezzel együtt sok, nem épp olcsó választási ígéretét kell megtartania. Ezek közül messze a legizgalmasabb, hogy győzelmével tapintható közelségbe került a 2017-re tervezett népszavazás az európai uniós tagság fenntartásáról vagy felmondásáról. A hivatalos vonal az, hogy Nagy-Britannia kész bent maradni, ha Brüsszel kész újratárgyalni a brit tagság feltételeit. Az érdekes az, hogy Cameron mind a mai napig nem rukkolt elő a feltételeivel – de most már nincs pardon. Egyvalamit mindenki tud: London jogokat, jogosítványokat akar visszaszerezni, azaz lerázni az integrációs hatáskörökkel járó béklyókat. Ilyennek érzik például azt a pénzt, amit szociális juttatások formájában az uniós országokból érkező munkavállalóknak kifizetnek; ilyennek a munkavállalás bizonyos „puha” feltételeit.

Egy szó mint száz: noha az Egyesült Királyság már így is számos privilégiumot mondhat magáénak, többet, még többet akar. A brit toryk legvadabbjai legszívesebben mindent nemzeti hatáskörbe vennének. Nagy kérdés, hogy nem fúrják-e meg saját miniszterelnöküket, ha elégtelennek gondolják a várt engedményeket. Thatcher is „Európába” bukott bele, igaz, fordított képletben. Őt az eurofilek fúrták meg.