Tájkép csata előtt és után

Az észak-atlanti szövetség afganisztáni erői 2008-ban könyvelhették el a legtöbb veszteséget, az ország nagy része pedig ismét a 2001-ben elűzött tálibok ellenőrzése alá került. Az iszlámista militánsok a nyugati erők elleni harchoz a Pakisztánhoz tartozó, de az iszlamabadi kormány által ellenőrizhetetlen északnyugati törzsi területekről szerzik be az utánpótlást. Sőt, egyes források szerint az egész mozgalmat a régió határán fekvő Peshavárból és a Beludzsisztán tartománybéli Kvettából irányítják.

Az iszlamabadi kormány évente körülbelül 5 milliárd dollár segélyt kap az Egyesült Államoktól, hogy megállítsa a fegyveresek átszivárgását Afganisztánba és felszámolja a dzsihádista csoportokat saját területén. Mégis, a fegyveres erők igen gyenge eredményeket értek el. Szakértők szerint ennek legfőbb oka, hogy Pervez Musharaf diktatórikus rendszerének bukása után az idén megalakult polgári kormány nem képes ellenőrizni a katonai vezetést.

Az e hónapban hivatalba lépett Aszif Ali Zardari elnök, Benazir Bhutto özvegye hiába kötelezte el magát a terrorizmus elleni harcra. A pakisztáni hadsereg doktrínája szerint a legelső és örök ellenfél India, az észak-nyugati provinciákban megbújó iszlámisták ehhez képest másodlagos problémának számítanak. Afganisztán viszont fontos szerepet tölt be az iszlamabadi vezérkar India ellenes stratégiájában. Pakisztán önmaga nem rendelkezik a kellő stratégiai mélységgel, hogy egy Indiával vívott konvencionális háborút megnyerhessen, ezért az egyetlen megoldás az, ha minél nagyobb befolyásra tesz szert északi szomszédjánál.

Ennek tükrében nem véletlen, hogy Iszlamabad 1994-ben hatalomra segítette és 2001-ig hathatósan támogatta a tálib rezsimet. A szeptember 11-i merényletek után ugyan némiképp változott a helyzet. Pervez Musharaf akkori elnök, busás támogatásért cserében szövetséget kötött Washingtonnal. Innentől fogva azonban a hadsereg különbséget tett a Pakisztánban rejtőző és az Afganisztánban harcoló tálibok között. Az előbbiekkel felvette a harcot, ami csak idén 1500 pakisztáni katona életébe került, míg az utóbbiakat továbbra is támogatta a katonai titkosszolgálat, az ISI.

Ennek a kettős stratégiának az oka az, hogy Új-Delhi a tálib rezsim bukása után igyekszik minél jobb pozíciókra szert tenni Afganisztánban. Jó kapcsolatokat ápol Hamid Karzai elnök kormányával és hathatósan résztvesz az ország infrastruktúrájának kiépítésében. Pakisztán az ellenségem barátja az ellenségem elv alapján a kabuli rezsim ellen harcoló tálibokat segíti.

Washington azonban megelégelte, hogy a pakisztáni hadsereg fejlesztésére átutalt több tízmillió dollár nem hozza meg a kellő eredményt. A Bush kormányzat ezért úgy döntött, saját maga lép fel a Pakisztánban tanyázó tálibokkal és egyéb, az al-Kaidához köthető elemekkel szemben. Az amerikai hadsereg nem NATO parancsnokság alatt levő különleges egységei már több ízben is végrehajtottak támadásokat a törzsi területeken. A hadműveletekben viszont állítólag többnyire civilek estek áldozatul, az iszlámisták általában időben kereket oldottak.

Világos, hogy ezekkel az akciókkal az USA nem fogja térdre kényszeríteni az ellene harcoló militánsokat, a Pakisztánnal való együttműködése a terrorizmus elleni háborúban azonban veszélybe kerülhet. Ugyanis az új iszlamabadi vezetés is hevesen tiltakozik határai megsértése ellen, a hadsereg vezérkara pedig tűzparancsot adott ki arra az esetre, ha amerikai katonák az ország területére tévednének. Szeptember 15-én pakisztáni határőrök állítólag rá is lőttek az Egyesült Államok egy Afganisztán felől közelítő egységére.
Mindamellett, hogy az USA egyik térségbeli szövetségesét elveszítheti, új stratégiája a lehető legjobb propaganda az iszlámista radikálisok részére. Egy nemrég készített felmérés szerint a pakisztániak 74%-a ellenzi a tálibok és az al-Kaida elleni hadműveleteket. A civileket sem kímélő amerikai támadások pedig egyenesen az előbb említett szervezetek karjaiba vethetik az ország Washingtonnal amúgy sem szimpatizáló muszlim lakosságának jelentős részét.

Ez jelentősen meggyengítené a 2008-ban hatalomra került, demokratikusan megválasztott polgári adminisztrációt, mely amúgy is belpolitikai viszályokkal és a folytogató gazdasági krízissel küszködik. Ha Zardari elnök adminisztációja nem lesz képes szembenézni a problémákkal, Pakisztán történetében immár harmadszor a hadsereg veheti át a hatalmat. Ekkor azonban NATO jó időre lemondhatna arról, hogy Afganisztán déli határait stabilizálja, ami egyet jelentene térségbeli missziójának kudarcával.