Szóval foci

Futballista karrierem hatodik elemista koromban ért véget. Az iskolaudvari meccsen maradonai kézügyességgel összehoztam egy tizenegyest. Bíró nem volt, de a csapatkapitány azonnal lezavart. Szóba sem jöhetett, hogy visszakerüljek. Pedig íródeákként szorgalmasan körmöltem az összeállításunkat és az eredményeket, még a dicstelen vég után is.

Akkor zajlott a svédországi vébé, ahol vegyes eredmények után kiestünk a csoportból, hiába vertük Mexikót 4 : 0-ra (ma fordított eredmény születne), Tichyék jöhettek haza. ’58-ban már volt rádiónk, azon hallgattuk Szepesit, a tizenkettedik játékost. Négy évvel korábban a svájci vébé fontos meccseit (Brazília, Uruguay) még a szomszédban izgultuk végig, a döntőre nagyapám kivitt az Állatkertbe. A ketrecek előtti fák fel voltak díszítve hangszórókkal, onnan szólt az égi hang, amely pokolra juttatta nemcsak az Aranycsapatot, de minket is. Nagyapa némán kísért haza, én sem tudtam szólni a döbbenettől.

Aztán jött Chile ’62-ben, az utolsó tévé nélküli vébénk. Valamiért csak a második félidőket közvetítette a rádió. Egy kora esti közép-európai kupameccsen a Népstadionban a hangosbemondó közölte, hogy a déli féltekén a szünetben 4 : 0-ra vezetünk Bulgária ellen. Akkora üdvrivalgást még köztársaság kikiáltásának napján se hallottam. Mindenki azt hitte, érezte, sejtette, hogy mi leszünk a világbajnokok. Lehettünk is volna, döntősök biztosan, mert a könnyebbik ágra terelt a csoportgyőzelem, de jött Latisev, a felejthetetlen nevű szovjet bíró, aki nem adta meg Tichy gólvonal mögé vágódó bombáját, így helyettünk Csehszlovákia (hol van már!) játszotta a döntőt a brazilokkal.

Hol vagyunk mi? ’66-ban egy álommeccsen verjük a brazilokat, de megint jön egy szovjet akadály, nem egy bíró, hanem tizenegy játékos, és az elmaradhatatlan vereség. És a németek (akkor még NSZK) is szembesülnek, nem egy egész csapattal, csak egy szovjet partjelzővel, aki a hosszabbításban gólnak int be egy kapufáról levágódó lövést. Halálos ágyán állítólag bevallotta, hogy Hurst bombáját a sztálingrádi csata miatt nyilvánította gólnak. Nekünk nem volt ilyen mázlink soha, hogy Mohács miatt bárki győzelemhez juttasson a török válogatott ellen.

Csak nézzük a vébéket, évtizedek óta, pontosan huszonnyolc esztendeje. Emberöltőnyi idő, felnőtt egy új nemzedék, akik nem tudhatják meg, mit jelent, ha egy vébémeccsre vonul ki címeres mezben csapatunk. Ismeretlen város- és focistanevek jönnek elő: ki tudja már, ki az a Czerniatynski és hol fekszik Irapuato?

Az ifjaknak: ez a lengyel nevű belga lőtte ellenünk ’82-ben az egyenlítő gólt, amivel kiestünk, a mexikói városnév pedig annak a bizonyos 0 : 6-nak a színtere volt ’86-ban, eddigi utolsó vébészereplésünk során. Kíváncsiságból belenéztem annak a belga–magyarnak bő tízperces összefoglalójába. Elképesztően rövid gatyában, meglehetősen hosszú hajjal futkároztak a pályán a focisták. Ám nem ez a szenzáció, hanem hogy mekkora teret engedtek egymásnak! A labdát átvevő, majd vezető játékos körül jó tízméteres körben senki sincs. Ma meg három ember is a nyakán liheg annak, akihez a labda kerül.

Talán még soha nem volt ilyen nyílt a focivébé így a nyolcaddöntők táján. Egy-egy remeklés után (Németország, Hollandia) szenvednek a csapatok. Akadnak surranópályák, biztosan lesz meglepetéscsapat (Costa Rica, Belgium) a négy között. Semmi se biztos, leginkább a házigazdák hatodik vébégyőzelme a legingatagabb jóslat – aztán lehet, hogy mégis megnyerik.

Nem lennék boldogtalan, ha így történne.

Kelecsényi László