Mi van akkor, ha...?

A modern politológiában (nem abban, amit Magyarországon űznek, hanem abban, amit a világ vezető egyetemein) mostanában különösen népszerű elemzési eszköz az ún. stratégiai előrelátás (strategic foresight). Ennek az eszköznek nincs köze a szokásos előrejelzésekhez, futurológiához, sem a nálunk népszerű politológiai jóslatokhoz. A stratégiai előrelátás a rendelkezésre álló ismeretek birtokában arra az önmagának feltett kérdésre kíván választ adni, hogy mi van akkor, ha egy adott esemény bekövetkezik. Tehát nem azt bizonygatja, hogy az be fog következni, mert azt adottnak tekinti, hanem a feltételezett szcenárió következményeit vizsgálja.

Az év vége felé nagy a csábítás, hogy az ember eltöprengjen, vajon milyen megpróbáltatások várnak rá az új esztendőben. Tegyünk egy próbát, és a stratégiai előrelátás segítségével vizsgáljunk meg egy optimista forgatókönyvet Európa jövőjéről.

Az Európai Unióban jövőre három fontos választást tartanak. Az elsőt Olaszországban, még januárban, a másodikat és harmadikat Franciaországban és Magyarországon, áprilisban. Mindhárom választásnak önmagán túlmutató, az európai egységfolyamat jövőjére nézve meghatározó jelentősége van.

Olaszország – az Egyesült Királyság kiválása után, és különösen Mario Draghi miniszterelnök vezetése miatt – újból az Európai Unió egyik kulcsországává vált. Ezt bizonyítja az idén november végén kötött ún. Quirinale Szerződés, a francia-olasz barátsági és együttműködési megállapodás is. Emmanuel Macron elnök, aki Angela Merkel kancellár távozása után egyértelműen igényt tart az európai első számú vezető szerepére, az olaszokkal kötött szövetség révén ellensúlyozni kívánja Németország nagyra nőtt befolyását. Olaszország mind népességét, mind gazdaságának teljesítményét tekintve az EU harmadik legjelentősebb tagállama. Ezért az olasz belpolitika alakulásának jelentős hatása van az európai építkezés jövőjére nézve.

Az ország következő elnökét jövő januárban választják meg, nem közvetlenül a nép, hanem a képviselők, szenátorok és a regionális parlamentek képviselői együttesen. Ha Draghi rászánja magát és elindul (ez még jelen pillanatban is bizonytalan), akkor – az optimista forgatókönyv szerint – a mostani miniszterelnök, az Európai Központi Bank korábbi elnöke lesz az új olasz államfő. A három meghatározó párt már biztosította a támogatásáról, ha indulna. Mivel az olasz rendszerben az elnöknek nemcsak procedurális szerepe, hanem a külpolitikában és Európa-politikában döntő szava van (de akár a kormányt is feloszlathatja), ezért Draghi hétéves elnöki megbízatása nagyon jót jelentene az EU jövője szempontjából. Akárhogy is alakul a kiszámíthatatlan olasz belpolitika, ezt a fontos pozíciót az európai egységfolyamat iránt elkötelezett elnök töltené be, aki a reformok és a transzatlanti kapcsolatok erősítésének híve, és nemcsak Macron elnökkel, de Joe Biden elnökkel is szívélyes baráti kapcsolatot ápol.

Megválasztása persze okozhat némi belpolitikai turbulenciát, hiszen a jelenlegi sokszínű kormányt nem kis részben Draghi tekintélye és szaktudása tartotta össze. Nem kizárt, hogy ezt előrehozott választások követnék, ezek kimenetele jelenleg korántsem egyértelmű. A közvélemény-kutatásokat most a (balközép) Demokrata Párt vezeti, a második helyen Giorgia Meloni szélsőjobboldali pártja áll, és egyre inkább lemaradóban a harmadik-negyedik helyen a Matteo Salvini-féle ugyancsak szélsőjobboldali Lega és a Giuseppe Conte vezette balközép 5 Csillag Mozgalom áll. Mivel a helyzet képlékeny és kiszámíthatatlan, ezért valószínűsíthető, hogy a jelenlegi sokszínű kormány egy új kormányfővel kitart a mandátum lejártáig, várhatóan a 2023-ban esedékes választásokig.

A második meghatározó választásra jövőre Franciaországban kerül sor április 10-én, illetve 24-én. Amikor e sorokat írom, ez tűnik az optimista forgatókönyv legbiztosabb elemének. Azt még nem lehet tudni, hogy a második fordulóban kivel kell megmérkőznie Macron elnöknek, de az bizonyosnak látszik, hogy erre valamelyik szélsőjobboldali jelöltnek (Le Pen vagy Zemmour) van a legnagyobb esélye. Márpedig ha ez így lesz, akkor – a forgatókönyvem szerint – Macron elnök nagy többséggel újrázni tud. Figyelembe véve az új német kormány kinyilvánított szándékát a francia-német kapcsolatok megerősítésére (közismert, hogy Macron és Merkel között nem működött a kémia, és nem volt meg a kellő összhang), valamint a most megerősített együttműködést Olaszországgal, végre szárnyakat kaphat Macron nagy ívű reformelképzelése Európa jövőjéről, amit először 2017-ben a Sorbonne Egyetemen tartott, sokat idézett beszédében fejtett ki.

A harmadik fontos választás áprilisban Magyarországon lesz. Ennek kimenetelét ma még nem lehet megjósolni. Az eurooptimista forgatókönyv szerint kormányváltásra kerül sor, és konstruktív, együttműködést kereső, Európa-párti vezetése lesz Magyarországnak. Ez nem csupán azért fontos, mert akkor eggyel kevesebb folyamatosan vétózó, szemben álló, a(z együtt)működést akadályozó kormány lesz Európában. A magyar kormányváltásnak üzenetértéke is van. Orbán Viktor ma már szimbólum: a szuverenista, euroszkeptikus, illiberális politikai erők egyik vezéregyénisége, ikonikus figurája. Az ő kudarca a többi hasonló beállítottságú párt, mozgalom helyzetét, e nézetrendszer népszerűségét is hátrányosan befolyásolja. Ha tehát ez bekövetkezik, akkor bizonyosan könnyebb lesz a kívánatos reformok megvalósítása.

Tegyük fel akkor a stratégiai előrelátás kulcskérdését: mi lesz akkor, ha mindhárom választás az optimista forgatókönyv szerint alakul? Nos, ebben az esetben joggal remélhetjük, hogy az európai egységfolyamat új lendületet kap. A jó ideje egy helyben toporgó projekt kimozdul a holtpontról, a régen esedékes reformok végre megvalósulhatnak. Európa visszanyeri cselekvőképességét, és végre valódi globális szereplővé válik, az előtte tornyosuló kihívásokra megfelelő választ képes adni, akár a klímavédelemről, a migrációról, a külső biztonsági fenyegetések elhárításáról, a stratégiai autonómia megteremtéséről is legyen szó. Várhatóan előrelépés történhet a szociális Európa, a digitalizáció, a fiskális politika harmonizációja, a külpolitikai közös hang feltételeinek megteremtése, a közös hadsereg felállítása és még számos más területen. Európa végre kiléphet a sokat kárhoztatott, a gazdasági óriás, politikai törpe pozíciójából, és politikai súlya a gazdaságival arányossá válik.

Minderre nincs egyértelmű garancia, de ha az optimista forgatókönyv teljesül, akkor ennek végre lesz valós realitása.

Ezzel az optimista előrelátással kívánok békés, meghitt karácsonyt, hanukát és boldog, sikeres új esztendőt a 168 Óra valamennyi kedves olvasójának.