Szellemi katasztrófa

– Kinek beszélnek? Arra számítanak, hogy Matolcsy György a homlokára csap, és beszalad majd Orbán Viktorhoz, hogy te, ez a Hetényi Kör a fején találta a szöget, holnaptól mindent másképpen kell csinálni.

– Ha egyszerűen akarok fogalmazni, azt is mondhatom, hogy legalább magunknak beszélünk. Szeretnénk megmutatni, hogy még lehet a tényekről ésszerű keretek között párbeszédet folytatni. Mégpedig sértő jelzők, karaktergyilkos állítások nélkül, mert a tárgyat tartjuk fontosnak, és nem a másikat akarjuk lejáratni, ellehetetleníteni. Azt szeretnénk bizonyítani, hogy a dialógus a lövészárkok között is lehetséges.

– Nem tudom, ezt miből gondolja. Szerintem a süketek párbeszéde folyik, mintha két országban élnénk. A kormány olyan országban él, amelyben éppen gazdag és boldog európai nemzetté válunk: a mi példánk terjed egész Európában. Lám, a franciák is a magyar módszereket alkalmazzák! Önök szerint viszont a franciák valójában egészen mást csinálnak, miközben a magyar gazdaság viszont a szakadék felé tart.

– Azért van itt legalább négy olyan tényező, amit senki sem tagadhat. Magyarországon ma nincs gazdasági növekedés, és a közeljövőben sem lesz olyan ütemű bővülés, hogy az meghaladja az általunk fizetendő kamatok szintjét. Tehát nő az adósság, mi pedig szegényedünk. Vitathatatlan az is, hogy – ha a közmunkát nem vesszük számításba – a foglalkoztatottak száma nem nőtt a gazdaságban. Azt sem cáfolhatja a kormányzat, hogy a beruházások évek óta stagnálnak, és azt is mindenki tudja, hogy automatikusan nem kerül egyensúlyba az államháztartás. Ergo, a piac nem fog minket jó feltételekkel finanszírozni, miközben adósságaink kamatait csak újabb, az adósságot növelő kölcsönökből tudjuk fizetni.

– Abban viszont nincsen egyetértés, hogy a kormány politikájának hatására befelé masírozunk-e a bajba, a szakadék felé, vagy megtaláltuk a jó megoldásokat, és egész Európa minket másol. Nagy különbség.

– Nagy. De mindenki sejtheti, akinek van szeme – bármelyik politikai oldalon álljon is –, hogy egy ilyen kicsi, nyitott gazdaságú ország nem tudja önmagát Münchhausen báróként saját hajánál fogva kirántani a bajból, s még kevésbé tud utat mutatni a világ többi részének. Mi gondolhatjuk, hogy itt van a világ szívcsakrája, de ezt senki sem fogja elhinni nekünk.

– Lehet, hogy Orbán Viktor és környezete valójában nem is azt akarja, amit önök: hogy itt igazi piacgazdaság és demokrácia legyen. Egy interjúban Mellár Tamás beszélt arról, hogy a 2002-es választási kudarca után a miniszterelnök mindebben csalódott. Eredeti tőkefelhalmozást akar, magyar földesurakat és mágnásokat, mert azt gondolja, hogy majd az ő értékválasztásaikat követi a plebsz, a lakótelepek lumpenproli népe, ahogy a jobbágyok régen felvették a földesurak vallását. A férgese meg hulljon.

– Szerintem a kormánynak nincs ilyenfajta világos vonalvezetése. Legalábbis a szövegek szintjén mást hallunk. Hogy erősödjön meg a középosztály, hogy a lecsúszó rétegekhez tartozók közül is minél többen tudjanak hozzászokni a mindennapi munkához. De van a politikusok beszédeinél fontosabb tény is, amely alaposan ellentmond az idézett gondolatmenetnek. Hogy a kormány újra és újra megsérti a magántulajdon sérthetetlenségének elvét. Miközben tele voltunk különféle védelmi kormánybiztosokkal, s éppen tőlük kellett volna megvédenünk, ami egy piacgazdaságban jog szerint a miénk: a magántulajdont. Amikor adópolitika címén vita és konszenzus nélkül átcsoportosítanak jövedelmeket az egyik rétegtől a másikhoz, akkor valakinek a magántulajdonát, a jövedelmét veszik el állami kényszerrel. Amikor a magánnyugdíjpénztár tagjainak megtakarításait nyúlták le, akkor is a magántulajdonukat, a nyugdíjuk várományát vették el tőlük. De lehetnek hasonló kifogásaink az önkormányzati vagyon államosításával kapcsolatban is. Ennek kirívó példája a veresegyházi orvos-egészségügyi központ konfiskálása, amelynek létesítéséhez pedig az államnak nem is volt köze, azt vállalkozói segédlettel közadakozásból hozták létre. De folytathatjuk: Magyarországon valójában egy „magángép” veszi magántulajdonba a köz gépeit. A Közgép vállalatnév valójában cinikus szójáték, hiszen ha mindig csak és kizárólag ez a cég nyeri a pályázatokat, akkor állami segédlettel veszi magántulajdonba a közös javakat.

– Érdekesen reagált az önök tanulmányára Róna Péter, aki szerint Magyarország bajainak legfőbb okait nem a fiskális politikában, hanem a mindennapi erkölcs, ha úgy tetszik: a mindennapok kultúrájának defektjeiben érdemes keresnünk. A korrupcióban, a rasszizmusban, a jogállamiság megcsúfolásában.

– A közelmúltban írtam egy cikket, amelynek az volt a címe: A 3 m országa. Három m, azaz mentális és morális mélyponton vagyunk. A Hetényi Kör működésének célja nem csupán az adópolitika vagy az államháztartás átalakítása, hanem annak a szellemi züllésnek a megállítása, ahol már az is ritka erőfeszítésnek számít, ha a másikkal úgy vitatkoznak, hogy az írásait elolvassák. Hiszen a legnagyobb baj körülöttünk – egyebek mellett – az igénytelenség, a szellemi tunyaság, a normálisan elvégzett munka megvetése. Mi igyekszünk rendesen teljesíteni azt, amit vállalunk, és ebben az értelemben teljesen egyetértünk Róna Péterrel. Mert van erkölcsi dimenziója is a szellemi restségnek. Ne tagadjuk: az intellektuális tunyaság is oka annak, ha valaki nem vitatkozik, helyette megbélyegzi a politikai vagy a szakmai ellenfelet, karaktergyilkosságot próbál elkövetni ellene.

– Azért a személyes lejáratás politikájának nemcsak a lustaság az oka.

– Persze vannak hatalmi csoportosulások, amelyeknek érdekükben áll, hogy felkészületlen, igénytelen és amorális emberek olyan zajt keltsenek, hogy reménytelennek látsszon az értelmes vita. Hogy többé ne a teljesítmények határozzák meg a jólétet, az következzék inkább a hatalom közelségéből.
u Mindez viszont megerősíti: az önök javaslatainak alig lehet közönsége azokon kívül, akik már eleve hasonlóan gondolkodnak. Az embernek az az érzése, hogy párbeszédképtelenné vált országban élünk, ahol az árok két oldalán rázzák az öklüket az idősödő generációk, miközben a fiatalok már egyikre sem hallgatnak.

– Az utóbbi tíz évben mentális katasztrófát élünk át. Korábban volt jelentősége annak, hogy különböző politikai meggyőződésű, más közgazdasági iskolákat képviselő szakértők mit mondanak, mit képviselnek a vita különböző szintjein: a magas absztrakciók világában vagy a szélesebb közönségnek szóló, publicisztikusabb írásaikban. Volt tere a tárgyszerűségnek, az ésszerűségnek, és a jobbítás szándékát senkitől sem vitatták el. Ez a múlté. Most tehát az a feladat, hogy meggyőzzük a gyerekeinket: még velünk is lehet beszélgetni. Nem kizárólag előítéletek, lózungok, megbélyegzések vannak a fejünkben, hanem képesek vagyunk felfogni a világot, amely körülvesz bennünket, képesek vagyunk következtetésekre. Ha ez nem sikerül, akkor innen elmennek oda, ahol értelmes szóval, valóságos teljesítménnyel nemcsak megélhetést találnak, de épkézláb gondolatokat, párbeszédet is, legfeljebb nem magyar nyelven. Ebből az országból pedig nyugdíjas-rezervátum lesz, ahol különféle elmekórtani tüneteket mutató, egymással párbeszédre lépni nem képes, a jövő iránt közömbös öregemberek próbálják őrizni életszínvonaluk romos maradványait. Én ezt tartom katasztrófának.

– Az is, de nem hiszem, hogy közgazdászok jó szándékú tanulmányokkal ezt meg tudnák akadályozni.

– Szerintem igenis számít, hogy elmondjuk a véleményünket. Nyitottnak kell maradnunk, gesztusokat kell tennünk a másik oldalnak. Képeseknek kell maradnunk, hogy beleképzeljük magunkat azoknak a helyzetébe, akik azt gondolják, csak a csoda segíthet. Hogy kell egy nagy táltos, aki ért a varázsláshoz. Nekünk mindent meg kell próbálnunk, hogy megőrizzük a párbeszéd lehetőségét.

– Nem naivitás ez?

– Nevezheti annak, de a tapasztalataim igenis azt mutatják: van remény. Néhány barátommal a nyolcvanas évek első felében a gmk-k, a magánvállalkozások felélesztésén dolgoztunk. Eleinte még a cikkeink sem jelenhettek meg, aztán már kinyomtatták őket, de nekem személy szerint mindenféle megbélyegzésekben volt részem. Aztán egyszer csak ez lett „a vonal”, amelyet minden rendű és rangú hivatalosság a zászlajára tűzött. Én már többször éltem át a látszólagos reménytelenséget, és a tapasztalat arra tanít, hogy nincs hiábavaló erőfeszítés, a párbeszédet tilos feladni.