Romney a nagyvilágban

Óvatos és céltudatos programot csinált(atott) magának Romney. Ellentétben Obamával, aki megválasztása előtt Berlinben 200 ezres, főként fiatalokból álló, lelkes közönség előtt vázolt fel egy szép új világot, majd megválasztása után Kairóban egy egészen új testvériséget kínált fel az iszlám világnak, a mostani republikánus elnökjelölt a régi és nagyon megbízható szövetségeseket választotta úti célul. Csak semmi kockázat! A britek politikai és ideológiai pártállásra való tekintet nélkül megrögzött atlantisták: jól illusztrálja ezt a mélyen konzervatív George W. Bush, a volt elnök és a szocialista Tony Blair megbonthatatlan barátsága, amelyből egyébként olyan nemtelen, hazug, de legalábbis ingatagag alapokon álló vállalkozások születtek, mint a Szaddám Huszein elleni háború. Izraelben egyetlen cél vezette Romney-t: hogy lehetőleg – egyfolytában hazabeszélve – minél több, hagyományosan demokrata zsidó szavazót állítson a maga oldalára azzal a módszerrel, hogy Irán ellenében még az eddiginél is keményebb politikát indítványozzon. Akár úgy is, hogy ha netán elnök lesz, igent mond az ottani, agresszívan (atom)fegyverkező papi rezsim elleni egyoldalú izraeli fellépésre. Végül Lengyelország. Tudjuk, hogy az Egyesült Államokban élő lengyelek nagy száma miatt Varsó kihagyhatatlan. De ennél Romney-nál most többről is szó volt: egy olyan trambulinról, ahonnan minden más helynél könnyebb nekiugrani Putyin Oroszországának. Más kérdés, hogy ebben a Tusk-kormány mennyire lesz partner.

A jelölt marhaságai

Mindenesetre Romney a jelek szerint egyáltalán nem akarja új alapokra helyezni a régi amerikai külpolitikát. Azzal érvel: ha Irak elhagyását és Oszama bin Laden megölését nem tekintjük, Obama barátságpolitikája lényegében semmilyen komoly hozadékkal nem járt. Afganisztán maga a zűrzavar, Irán úgy fegyverkezik, mintha mi sem történt volna, az oroszok és a kínaiak egy cseppnyivel se ellenségesebbek, mint voltak (lásd Szíria), ráadásul e két utóbbi világhatalom a legteljesebb zavartalansággal üzemelteti autoriter rezsimjét. A kínaiak – amiben sok amerikai szívesen hisz – az Egyesült Államoknak folyamatos kárt okozva manipulálják nemzeti valutájuk árfolyamát (lévén a világ legnagyobb exportőrei, nagyon keveset mozdulnak el a renminbi alulértékeltségtől); a putyini Oroszország pedig még a korábbinál is messzebbre távolodik a szabad és nyílt társadalom eszméjétől.

Nem tudni, hogy az amerikaiakat egy olyan kampány, amely odahaza a déja` vu unalmával tüntet, Romney reagani harciassága mennyire hatja meg. Jóslatom: semennyire. Mint ahogyan a balliberális sajtót leszámítva visszhangtalanok maradtak az elnökjelöltnek a bevezetőben említett marhaságai is.

Titok, miért kellett Londonba érkezvén, az olimpia megnyitása előtt azzal viccelődnie (vagy komolykodnia), hogy az ő legkonzervatívabb barátja, David Cameron „elcseszte” az olimpiai előkészületeket. Miért kellett belegyalogolnia a brit nemzeti presztízsbe, amikor ez nem is volt indokolt. S miért éppen neki, aki hajdan, a Salt Lake City-beli téli olimpia szervezőjeként sokkal több bakiba futott bele, mint a britek Londonban. Ez a gondolat nem volt végiggondolva: meg is kapta Romney a magáét a brit sajtó jobb- és baloldalától, körülbelül egyforma mértékben, de magától a miniszterelnöktől is. Sebaj, a konfliktusnak tiszavirágélet ajándékoztatott. A rákövetkező kölcsönös udvariaskodások elpalástolták az elnökjelölt ostobaságát.

Kína adósa

De ugyanezt már nem lehetett megtenni a jeruzsálemi kiszólásával. Fel nem fogható, honnan támadt az ötlete, hogy Izrael gazdasági sikereit és a palesztinok nyomorúságát a két nép (tágabb értelemben zsidók és arabok) kulturális különbségeire vezesse vissza, miközben tudnia kellett, ha az ember arrafelé palesztinnak születik, akkor a de facto megszállás, a menekülttábori lét, a folyamatos hátrányok közepette enyhén szólva se egyenlő eséllyel indul az életnek. De ha a száraz tényektől eltekintünk (Romney a palesztinok GDP-jét az izraeliekének a felére becsülte, holott a különbség valójában hússzoros), akkor is szarvashiba volt egy nép kulturális alacsonyabbrendűségével előhozakodni. Rendben, Romney naptárában nem szerepel olyan tétel, hogy békét teremteni Izrael és a palesztinok között, ám Obama naptárában éppenséggel kiemelt helyen szerepelt, bár nem történt semmi.

Úgy fest, mintha Romney a keményvonalas Netanjahu izraeli miniszterelnöknek jobb partnere ígérkeznék lenni, mint Obama. A hab a tortán: a republikánus elnökjelölt Jeruzsálemről mint Izrael fővárosáról beszélt, holott a szent városnak ezt a státusát minden eddigi amerikai elnök vonakodott elismerni, a nemzetek közösségéről végképp nem beszélve.

Van bennem jó adag bizalmatlanság arra nézve, hogy a nehezebb témákban, mint amilyen Kína és Oroszország, Romney külpolitikai tanácsadó csapata rendszerességgel ösztönzheti a főnököt a világpolitikai és világgazdasági riválisok ostorozására, de ennek nulla lesz a vége. A világpolitika óhatatlanul sokpólusú, az Egyesült Államok kezében nincsenek reagani vagy hasonló eszközök, hogy jobb belátásra bírják akár az oroszokat, akár a kínaiakat. (Pláne ez utóbbiakat. Azt mindig elfelejtik, hogy Amerika Kína felé van nyomorultul eladósodva, és nem fordítva. Ha pedig a kínai GDP erősen prognosztizált csökkenése lefojtja a Mennyei Birodalom importéhségét, annak járulékos hatásai lehetnek az exportőrökre, így az amerikaiakra is, de nem a valutaárfolyam manipuláltsága miatt.)

Eszközök nélkül

Amikor Medvegyev volt Oroszország elnöke, az orosz–amerikai kapcsolatokban az informatikából vett „reset”, az újraindítás lett a jelszó. Romney élhet azzal az előnynyel, hogy ez a vállalkozás többé-kevésbé becsődölt, ám hogy ennek az alternatívája egy konfrontatívabb hozzáállás volna, abban erősen kételkedem. Putyint nem lehet kényszeríteni arra, hogy ne a saját útját járja, s még egyszer ideírom: Amerika kezében nincsenek eszközök. Lehet ugyan hangosan siránkozni a demokrácia sanyarú oroszországi állapotai miatt; lehet elítélni a putyinizmust, de közben azt látjuk, hogy az oroszok autoriter modelljének egyre több a híve, mint az ellensége. (Orbán is közöttük volna?) Indirekt módon ez a trend nem Amerika barátait, hanem az ellenségeit erősíti.

De a 2012. novemberi elnökválasztás kimenetelét nem ez, hanem az Egyesült Államok gazdasági teljesítménye fogja eldönteni. És innen nézve majdnem közömbös, hogy Romney külpolitikai tájékozódása egyfajta antiobamai irányt vett.