Püspök elvtársak
„Az orvosság beteggé teszi az embert, a matematika szomorúvá, a teológia pedig bűnössé.” Az idézet a krisztusi hit nagy megújítójától, Luther Mártontól származik, és alkalmasint a bűnbocsánattal üzletelő pápistákra értette. Ám majd hatszáz évvel később a nevét viselő világegyház sok magyar lelkésze, püspöke vált bűnössé. A lutheránusok azonban ezúttal ismét utat mutattak valamennyi egyéb vallású hittestvérüknek is: egyetlen egyház nem tárta még fel ilyen nyíltsággal és mélységében, miért és hogyan szolgálta vezető papjaik egész sora besúgóként is az egyházüldöző államot. HELTAI ANDRÁS írása.
2005 táján került fel a világhálóra az az ügynöklista, amely mintegy félszáz, különböző felekezetekhez tartozó ismert egyházi személyiségről állította, hogy dolgozott az előző rendszer állambiztonsági szolgálatának. A nagy feltűnést keltő névsor az érintett egyházak részéről javarészt hallgatást vagy éppen hárítást hozott – a katolikusok például egyenesen egyházellenes támadásról beszéltek.
Luther magyarországi követői viszont cselekedtek. Jól képzett történészeikből bizottság alakult a múlt feltárására, akik a minap már a második kötettel jelentkeztek. Háló a címe, és hétszáznál több oldalán olyan átfogó, árnyalt képet kapunk a kádári titkosrendőrség működéséről, amellyel a Történeti Levéltárban búvárkodó kollégáik eddig javarészt adósak maradtak. A lutheránus történészek ugyanis nem szorítkoznak arra, hogy leleplezzék az államvédelem szolgálatába szegődötteket, hanem tengernyi akta, nem utolsósorban egyházuk levéltára alapján próbálják megérteni, ki mit és miért tett.
Az egyház mai vezetői a kötet előszavában mindenesetre leszögezik: „Nagy tisztelettel adózunk azoknak, akik – akár erkölcsi, akár egzisztenciális áldozatot is vállalva – ellent tudtak mondani a titkosszolgálati beszervezés szándékának. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal, hogy mindazok, akik belső meggyőződésük ellenére, az ártás és rontás szándékától távol, emberi gyöngeségből vagy a körülmények hatása alatt mégis közreműködtek a rendszer működtetésében, a maguk módján hozzájárultak ahhoz, hogy az evangélikus egyház a kommunista rendszerben is megmaradt, sőt a megkötött, korántsem veszélytelen kompromisszumok árán olykor még épülni is tudott...” Bátor, tanulságos szavak, még ha a kíméletlen részletességgel tárgyalt-bizonyított tények elég sötét képet mutatnak is.
A kötet az 1956 utáni időtől a hetvenes évek elejéig terjedő korszakot dolgozta fel, amelyben nem csak Mindszenty drámája jellemezte a forradalom utáni megtorlást és „konszolidációt”: a reménység októberi napjai után a hitüket és hivatásukat komolyan vevő protestáns egyházi férfiaknak is újra távozniuk kellett. Az állam és rendőrsége szakavatottan biztosította, hogy csak olyanok maradjanak vezető poszton, akik tiszteletben tartják a diktatúrát – de még jobb, ha azt magas képzettségükkel, híveik tiszteletétől övezve, nemzetközi kapcsolataikat is kamatoztatva tevékenyen támogatják.
A kötet középpontjában két ilyen püspök áll. Két tehetséges és becsvágyó ember. Ittzés Ádám tanulmánya az egyikről, Ottlyk Ernőről (1918–1995, hálózati fedőneve „Szamosi”) megdöbbentő, elszomorító olvasmány. Felsőozori és kohanóczi Ottlyk alezredes fia a háború előtt végez a teológián, korabeli írásai szociális érzékenységet mutatnak. Már 44-45-ben szerepet vállal az egri Nemzeti Bizottságban, 48 táján sajókazai lelkészként tevékeny a papi „békemozgalomban” – azaz: rendszerhű. Két év múlva már a soproni Evangélikus Teológiai Akadémia tanára. Ordass Lajos, az ismételten eltávolított nagy püspök életrajzában olvashatunk arról, hogyan támogatta Ottlyk még az ötvenes évek erőszakos téeszesítését is, majd az ’56-ot megelőző lelkészkonferenciák egyikén paptársai felháborodva tárgyalták: szégyellik, hogy ilyen nevelői vannak a jövő lelkészeinek.
Ottlyk októberben lapult, ’59-ben már az „ellenforradalmi magatartásuk” miatt eltávolított professzorok utóda, majd dékánként egyházának egyik legfontosabb vezetője, 1967–1982 között püspök. Már 1958 decemberében beszervezték, „hazafias alapon”. Csak 1958–1967 közötti jelentései maradtak fenn: 614 darab, 2334 oldalon. Sokat utazott Nyugatra az Egyházak Világtanácsa (EVT) tisztségviselőjeként, mint az Ökumenikus Tanács főtitkára és a prágai Keresztény Békekonferencia embere. Jóvoltából a magyar (valamint a szovjet) állambiztonság mindenkor részletesen értesült a genfi EVT, a Lutheránus Világszövetség és a testvéregyházak bizalmas belső ügyeiről, terveiről, vezetőiről. Arra is volt gondja, hogy megszervezze egy francia újságíró lehallgatását, aki Fejtő Ferenc ösztönzésére találkozott Budapesten Rajk Júliával, Justus Pállal.
Tevékenységét különösen visszataszítóvá teszi sok dehonesztáló jelentése, jellemzése lelkész- és tanártársairól, mert azok nem egy esetben vezettek megtorlásokhoz. Öt évvel élte túl a rendszerváltást. „Sajnos nem tudunk arról, hogy maga utólag hogyan értékelte ügynöki működését” – írja Ittzés. Igaz, gyülekezete kedvenc egyházi énekével búcsúzott tőle: „Szelíd szemed, Úr Jézus, jól látja minden vétkemet...”
Káldy Zoltán (1919–1987) lelkész édesapja hivatását folytatta, és sikeres evangelizációs mozgalmával már fiatal papként ismertté vált. 48-49-ben kiállt az üldözött Ordass püspök mellett, ahogy ’56 után is. Ám nem telt el a forradalom után két év, amikor – miután esélyes lett az újra félreállított Ordass székére – „Pécsi” néven beszervezték. Püspökként önként vállalkozott a „nemkívánatos” lelkészek leváltására, s ő is igen hasznosnak bizonyult a rendszer külföldi elismertetésében, propagálásában. 1963-ig a teljes visszavonulásra kényszerített Ordass a Lutheránus Világszövetség alelnöke maradt ugyan, ám „Pécsi” elérte, hogy e tekintélyes szervezet 1984-ben már Budapesten tartsa soros világgyűlését, és őt válassza elnökévé. Tisztségét haláláig betölthette.
Tőle vagy 180 jelentés volt fellelhető. Precízen teljesítette külföldi megbízatásait, de aktív volt odahaza is rendszerellenesnek minősített egyházi társai ügyeiben. S mégis: a majd harminc év, amelyben egyháza élén állt, annak sikereket is hozott. Autentikus forrást idézünk, a BM értékelését: „Ügynökünk politikailag velünk egyetértő, mégis mélyen hívő egyén, aki természetesnek tartja az egyházépítést. Egyes reakciós személyeket támogat – emellett nyíltan harcol az egyházi reakció ellen...”
Egyébként „Szamosi” püspöktársáról is szorgosan és többnyire dehonesztálóan jelentett, ami csak erősíti az egyháza érdekében megalkuvó Káldyról kialakítható, árnyaltabb képet.
Idéznék végül a kötetből Csepregi Andrásnak, a múltfeltáró bizottság lelkész tagjának, az egykor Hiller István vezette kulturális tárca egyházügyi államtitkárának tanulmányából: „A kelet-európai diktatúrák sajátos öröksége minket kettősen is terhel: a Horthy-korszak idején hozott zsidótörvények végrehajtása ugyanúgy az állam által előírt kötelesség volt, mint a Kádár-korszakban a »szocialista hazafiság« jegyében megkívánt együttműködés, amelynek csak egy, minősített formája a titkosszolgálati ügynökök ténykedése. Mindkét esetben jóval többen voltak az együttműködők, mint az ellenállók...”
A munka folytatódik – ha nem lesz is könnyebb. Az Evangélikus Egyház vezetői a kötetben hangoztatják: „A Nemzeti Emlékezet Bizottságának létrehozása újabb szándéknyilatkozat, melynek érvényre jutása (...) hozzájárulna az ingadozó egyházi közvélemény megnyugtatásához. A kérdésre, miért csináljuk mindezt, amikor a valódi felelősök, a titkosszolgálatok működtetőinek felelőssége rejtve marad, választ kell adni – s ez nem könnyű.”
