Özönvíz után

A közösségi médián mintha ismét feléledt volna a volt Jugoszlávia szelleme, a szolidaritás számtalan formában működött. A leglátványosabb gesztussal talán a világ egyik legjobb teniszezője, Novak Đoković szolgált: 600 millió eurót ajánlott fel a kárvallottaknak. Hasonlóan cselekedett a két másik teniszcsillag, Ana Ivanović és Jelena Janković is. Vedrana Rudan, a horvát irodalom fenegyereke, vagy inkább leánya, „Đoković marsall” című cikkében nem csak ironizál: „A csetnik segít az usztasán, az usztasa a csetniken. Đoković a Facebookon lerajzolta Jugoszláviát, és köszöntötte az övéit és minket is. Az öldöklés szétválasztott bennünket, a fuldoklás ismét összehozott!”

Három ujj

A teniszező felajánlása hatalmas sikert aratott. Egy Adnan Burina nevű tuzlai neurológus (nevéből ítélve bosnyák származású) nyílt levelet írt a sportolónak, és megköszönte, hogy a római torna megnyeréséért kapott díját a szerbiai, a bosznia-hercegovinai és a horvátországi árvízkárosultaknak ajándékozta. „Lehet, hogy zavart, amikor a győzelmeid után három ujjadat a magasba tartottad, mert ez azon szakállas, torzonborz emberek feltartott három ujjára emlékeztetett, akik a gyilkolást ünnepelték körülöttem. De felfogtam, hogy a három ujj a te örökséged és jelképed. Ezek után bármikor nézzem is meccseidet, a győzelmed után én is felemelem a három ujjamat!” A délszláv háborúk után ez még békenyilatkozatnak is felfogható.

A politikusoknak már nehezebben ment a szolidaritás, hiszen például a Szerb Képviselőház kínos ülésén a honatyák megfúrták azt az indítványt, hogy járulékuk egy részét a segélyalapokba tegyék. Kompromisszumot kötöttek a lelkiismeretükkel, ezért az összeg nagy részét a költségvetésből veszik ki. Ennél önzetlenebbek voltak a börtönlakók: a Nišben raboskodók egynapi vacsorájukról, a Sremska Mitrovicában fogva tartottak pedig egynapi reggelijükről mondtak le.

A legaktívabb a katasztrófa napjaiban természetesen a miniszterelnök, Aleksandar Vučić volt, aki megjelent a legkritikusabb helyeken, kamerák előtt segélyeket osztogatott, kitartásra biztatott, saját kezűleg mentett ki embereket (emlékezetesek még a téli képek is, amikor Közép-Bácska hótorlaszain keresztül egy kisfiút vitt ölében a helikopterig). Majd visszament Belgrádba, és ellentmondást nem tűrő hangon rendreutasította a minisztereit. A rendkívüli helyzetek stábjának ülésén, amelyet a Pink nevű kereskedelmi csatorna élőben közvetített, a következő mondatok hangzottak el: „Csend! Azt mondtam, egyetlen szót sem akarok hallani! Nem érdekel, hogy miniszter az illető, vagy bármi más!... Kifelé, miniszter, ha késik egy ilyen eseményről!... Aki segíteni tud, segítsen! Aki nem, az hallgasson!”

A láthatóan a lelke mélyéig megrendült kormányfő – talán megnyugtatásként – azt is elmondta, hogy Obrenovac-szerte (a legsúlyosabban érintett város) holttestek vannak vízben, de nem mondja meg a számukat, ameddig a vészhelyzet tart. Hogy elkerüljék a pánikot!?

Isten büntetése

Ezt követően, Vučić a néhai Josip Broz Tito egyik második világháborús mondata nyomán („Prozor városának el kell esnie!”) a legfontosabb feladatként Šabac, a százezres város megvédését jelölte ki: „Šabacnak nem szabad elesnie!” Szerencsére nem is következett be katasztrófa a városban, de gyanítható, hogy nem az alapos felkészültség miatt.

Az energikus kormányfő nem kímélte a šabaci lakosokat sem, megfeddte őket felelőtlen viselkedésük miatt, mert nem akarják elhagyni elárasztott lakóhelyüket, és ezért neki és embereinek rájuk kell törniük, hogy kimentsék őket. Ám valójában a rend és fegyelem helyett inkább a káosz uralkodott azokban a napokban Szerbiában.

A szerb pravoszláv egyház is sajátságosan állt hozzá a történtekhez. Első embere, Irinej pátriárka: „Ez nem büntetése Istennek, hanem figyelmeztetése, hogy letérjünk a bűn és törvénytelenség útjáról.” Nem más váltotta ki a főpap aggodalmát, mint a tervezett melegfelvonulás Belgrádban, amelyet később, ki tudja, hányadszor, le is mondtak. Ennél konkrétabb volt a montenegrói pátriárka, Amfilohije, aki az Eurovízió-győztest, Conchitát okolta az özönvízért.

Hat nappal az árvízhelyzet kezdete után megszólaltak a szakemberek is, a belgrádi Erdészeti Kar tanárai. Szerintük az árvíz elkerülhetetlen volt, de a károkat lényegesen enyhíteni lehetett volna. Először is a költségvetésből kispórolták a katasztrófavédelmi pénzeket, és amíg Ausztria például 60 millió eurót tesz félre ilyen esetekre, Szerbia alig 300 ezret. Persze kérdés, hogy ez a szerény összeg is az illetékesek rendelkezésére áll-e, vagy csak fiktív tétel. A megelőzés hiányában a kár meghaladhatja az egymilliárd eurót.

Még legalább két oka van annak, hogy a szerbiai (és részben vonatkozik ez a boszniai, kevésbé a horvátországi helyzetre) árvíz következményei ennyire súlyosak. Egyrészt számos városban szinte akadálytalanul zajlik a tervszerűtlen, jórészt engedély nélküli építkezés; sok helyen közvetlenül az árterületeken emeltek házakat. Talán még nagyobb károkat okoz a szemét, amely több folyómedret is eltorlaszolt. Például a Kruševac környéki víztározó felszínén több hektárnyi műanyag flakon és zacskó lebeg.

Jó alibi

Gazdasági elemzők arra mutatnak rá, hogy a szerb kormánynak alibiként szolgálnak az árvizek, és az unió által (is) követelt reformok nemcsak lelassulnak, de el is maradnak. Szerbiának újra kellene terveznie a többi között a nyugdíj- és a közigazgatási rendszerét, magyarán csökkenteni a nyugdíjakat és elbocsátani vagy 20 ezer közalkalmazottat. Ezt viszont még az árvízi hajós kormányfő sem meri megkockáztatni.