Otthon, édes otthon

– Tak-tak-tak-tak-tak – takatol szakadatlanul egy hatalmas villanyfúróra hasonlító készülék. Úgy működik, mint egy gigantikus tűzőgép, papír helyett azonban gerendákat, léceket, deszkákat kapcsol össze. Ez a takatoló micsoda a családiház-építés egyik legfontosabb szerszáma az USÁ-ban. És egyben szimbóluma is, jelképezi az amerikai élettempót: tak-tak-tak-tak-tak.

A houstoni és dallasi felhőkarcolókon túl akkora ütemben épülnek a családi házak – az ingatlanválság ellenére –, ahogyan nő az ország eladósodása.
Saját házat mondhat magáénak az amerikai felső réteg 76 százaléka, a középréteg 68 százaléka és az alsóbb osztály 46 százaléka – áll abban a felmérésben, melyet a washingtoni Pew Research Center Social & Demographic Trends közvélemény-kutató intézet készített 2008-ban. Ők állapították meg azt is, hogy a középrétegben a 25 és 29 évesek fele, a negyvenévesek körében tízből több mint hat, a 60- 64 évesek között pedig tízből kilenc háztulajdonos.

Az USA-ban azért elérhetőbb cél a saját ház, mint mondjuk Németországban, ahol a lakosságnak csupán 40 százaléka lakik saját falak közt, mert itt rengeteg a hely és a telekár kedvezőbb. Persze attól függ, hogy hol. Egy ház, amely Texasban 190.000 dollárt kóstál, Kaliforniában már 800.000 „bucks“-ba (a dollár beceneve) kerül – ugyanolyan kivitelezésben, ugyanattól az építőcégtől.

– Mikor akarnak beköltözni, három hét vagy három hónap múlva? – kérdi az ingatlanközvetítő a klienseket. Minőség helyett mennyiség. Szinte minden fából készül, ami olcsóbb, mint a beton, így hipp-hopp összetákolható. Az, hogy a tornádók és hurrikánok ugyanilyen ütemben le is radírozhatják jó részüket – mint tette az Ike a Mexikói-öböl partján tavaly –, az másodrangos. A külső a mérvadó.

És a külcsín lenyűgöz, amikor a jövendőbeli tulajdonosok megtekintik a modellházakat. Első pillantásra minden pazar. Ám hamarosan kiderül: az impozáns ajtóról lepereg a festék, a garázsbejáró betonja felszakad, a kerítés megszürkül. De semmi gond, mert rengeteg a magát kisvállalkozónak nevező szakember, aki 24 óra alatt mindent kijavít. Az eredmény ugyanolyan rövid életű, viszont garantálja a következő megbízást.

Háznézőben

Kerekedjünk fel egy építkezési túrára League Cityben, Houstontól 60 kilométerre délkeletre, egy 68.000 ezer lakost számláló városkában.
A legtöbb ház földszintes vagy egyemeletes, szabadon áll. Két, sokszor három garázs is tartozik hozzá, melyek teli kacatokkal a pince illetve padlás szerepét töltik be. (A kocsikat a bejáróban parkolják le.) Vannak, akik barkácsműhelynek használják őket, míg másoknál fitneszgépek sorakoznak benne. Ez utóbbi azért meglepő, mert sok amerikai ennek ellenére XXL-ruhaméretet visel.

A lakónegyed házait egy vagy két cég építi, ezért úgy hasonlítanak egymásra mint borsószemek: egyforma garázsajtó, bejárati ajtó, ablakok, tető, kémények. Vigyázni kell, hogy az ember szórakozottságból ne a szomszédhoz menjen be!

Pince nincs a magas talajvíz miatt, alapozásként egy betonlap szolgál, falként hatalmas hurkapálcákat tűznek, "takatolnak" össze viharos tempóban: tak-tak-tak-tak-tak, hallható újra az építkezés melódiája.

A ház „gerincét“ styroporral szigetelik; az utcára néző részeket téglával rakják ki : lényeg a szépség kifelé. Az udvari rész azonban „hardy plain“, ott műanyag kinézetű lécek éktelenkednek. A tető olyan, mintha szőnyeggel lenne letakarva: két év garanciával hirdetett, öntapadó kátránylapokat rögzítenek rá. Ha előbb jön egy hurrikán – pech.

Külsőleg majdnem kész. Már csak a légkondicionáló dübörgő kondenzátora hiányzik. Ez pumpálja a mennyezetbe illesztett rácson keresztül a hideget vagy meleget, még a klotyón is.

A külső munkák időtartama? Négy hét! Még legalább ennyi kell a belső részekre, és el lehet foglalni a lakot.

Az amerikaik átlagban három évente költöznek, de 63 százalékuk legalább egyszer élete folyamán lakóhelyet változtat – olvasható a Pew Research Center felméréseiben. Ez megmagyarázza, hogy miért van a konyha teljesen berendezve. Mindent állandóan be- és kicsomagolni? Túl időigényes és fárasztó lenne. Egyszerűbb, ha a mikró, sütő, mosogatógép, bútor és a hűtő már bent áll a konyhában.

Ami a hűtőszekrényt illeti, akkora, mint egy ember. Nem is lehet kisebb, különben alig férne bele a gallon tej (szűk négy liter). Egy európai álla a sütő mérete láttán is leesik: bőven beleférne egy malac is. Körülbelül ekkorák ugyanis a pulykák, a november végi Hálaadás-napi lakomák elmaradhatatlan kellékei.

Nagyon hasznos viszont a szobákban található „walk-in-closet“, aminek semmi köze a wc-hez; ez egy külön kis gardróbszoba, teli rudakkal, melyeken ingek, kabátok, nadrágok lógnak; a többi ruhanemű a polcokon foglal helyet.

Szembetűnő még a világítás. Mindenhol ugyanaz a ventillátorral egybekötött csillár lóg le a mennyezetről. Egy egyemeletes házban átlagosan hetven villanykörtét használnak, ezek nem takarékos égők, mégis azért „green house“-nak nevezik az építményt.

Kerekes ház

Másik tipikus amerikai hajlék a „mobile home“, a költöztethető ház, különösen a déli államokban látható belőlük rengeteg. Becslések szerint tízmillió amerikai lakik ilyen szállítható akármiben.

– 30.000 dollárért vehet egyet – ajánlja Maria Hinojosa, aki végigvezet minket a modellparkon.

Szállítás előtt kerekeket szerelnek a négy méter széles és tizenegy méter hosszú házra, majd elfuvarozzák rendeltetési helyére, a városok szélén található „mobile home“-parkokba, ahol leszerelik a kerekeket és betoncölöpökre állítják a lakot.

League City déli részén három utca mentén elrendezve körülbelül nyolcvan „mobile home“ található: „Holly Lane“, „Pampa Lane“ és „Oleander Lane“. Némelyik házikó idővel egybeolvad környezetével, befutja a borostyán vagy eltűnik bokrok mögött. Vannak közöttük szépek és kevésbé szemrevalók. Az idegenek többnyire zárt ajtókra találnak.

A közvélemény a lakókat lekezelően „trailer trash“-nek, utazó szemétnek, nevezi. Sok esetben indoktalanul.