Oroszok és törökök

Ha megsértette, akkor – a legszigorúbb megközelítésben – támadás érte a NATO-felségterületet. De mindenki vaknak és süketnek tetteti magát. Szóba nem jön, hogy itt a NATO került konfliktusba Oroszországgal. Bezzeg északon! Még magyar Gripenek is járőröznek a NATO-tag balti államok határainál, védendő azok légterét. Lengyelország is fenyegetve érzi magát, bár nem tudni, miért. De a török–szír határ, ahol egymásba érnek orosz, amerikai, francia és újabban brit bombázók – nos, az más. Az nem NATO–orosz határ. Sokkal inkább az úgynevezett Iszlám Állam (ISIS) és Törökország határa, ahol ezerféle helyi – és a NATO által föl nem vállalt – érdek ütközik egymással.

Mindebből adódóan nincs olyan, hogy NATO–orosz-konfliktus. Török–orosz-konfliktus van, abban az atlanti szövetség úgy viselkedik, mint egy semleges döntőbíró. Szavakban szolidáris Törökországgal, de nem vállal közösséget egyik tagországának több mint gyanús mesterkedéseivel. Friss emlék, hogy az Erdoğan-rezsim csak nagy nehezen vette rá magát, hogy engedélyezze amerikai bombázóknak az ğncirliki légi bázis használatát – az ISIS-szel szemben. A török érdekek és a NATO-érdekek közé nem tehető egyenlőségjel. Ez már idejekorán jelezte, hogy a törökök a szíriai konfliktusban a maguk útját járják vagy próbálják járni.

A „bajok gyökere” abban keresendő, hogy miközben tökéletes egyetértés van a NATO-ban a tömeggyilkosnak mondott Aszad-rezsim távozásának kikényszerítésében, Oroszországnak létfontosságú érdekei (egy haditengerészeti és egy légi támaszpont) fűződnek ugyanennek a rezsimnek a fennmaradásához. Nem csak politikai támogatója, fegyverszállítója is Bassár el-Aszad kormányának, csakúgy, mint Irán. Két ilyen szövetségessel, bármi szomorúan hangozzék is, a damaszkuszi kormány majdhogynem biztonságban érezheti magát. Van mögötte egy síita–orosz koalíció – nem azért, mintha az oroszok és a síiták között létezne valamilyen térségi együttműködés. A szunnita törökök semmit nem szeretnének jobban, mint ha az oroszok eltűnnének Szíriából, és fenntartás nélkül elfogadom azt a tézist, hogy a (vadászrepülő-kíséret nélkül repülő) orosz Szuhoj bombázó lelövése erős jelzése volt ennek az óhajnak. Erős, de teljesen váratlan, mert függetlenül attól, hogy a Szuhoj szíriai vagy török légtérben járt (amiről végtelenített radaros-videós vita folyik), védtelensége ékes bizonyíték amellett, hogy mindenre számított inkább, mint hogy török F–16-osok lelövik.

Miért is lőtték le? Mert egy „piszkos gyanú” szerint az orosz gépek forma szerint az ISIS elleni háborúba szálltak be ugyan – és ezt dokumentálni is tudják –, de „egészen véletlenül” bombáik egy része Aszad ellenfeleire, a „szabad szír hadsereg” és a török támogatást élvező szunnita milíciák erőire hullik, nem beszélve a határ mellett élő, a törökök által testvérnek és szövetségesnek tekintett turkomán (türkmén) törzsekről, amelyek ugyancsak Aszad ellenségei. A lelőtt orosz gép katapultáló pilótáját ők ölték meg. (Bár ugyanez az ellenoldalról is elmondható. Puszta véletlenségből a szövetséges hadak bombáiból is kijut Aszad hadseregének meg a síita milíciáknak, nem csak az ISIS-nek.)

Az oroszok egészen másképp magyarázzák a „török bosszút”. A moszkvai hadügyminisztérium akár fantasztikusnak is mondható érvekkel állt elő. Ezek summája: az ISIS iraki és szíriai területen kitermelt „rabolt” kőolaját török területen át dobják ki a szabadpiacra, és az üzlet haszonélvezője nem más, mint Erdoğan elnök és családja. Azaz: amikor az oroszok az ISIS által birtokolt kőolajkutakat és szállítási útvonalakat bombázzák, voltaképp az Erdoğan család üzletét pusztítják.

Erdoğan mindent tagad

Tudvalévő, hogy a világ leggazdagabb terrorszervezetének, az ISIS-nek a jövedelme olajból származik. Az meg – már csak az elemi logika szerint is – nem juthat el másképp Irakból és Szíriából a piacra, csak török közvetítőkön át. S mivel a török energiaügy a legfőbb állami szinten az Erdoğan család birtokában van (egy vej a miniszter, egy fiú a legnagyobb energiaelosztó főnöke), az orosz vádak nem rágalomszintűek. Annál is kevésbé, mert az orosz hadügyérek kitettek a világhálóra egy videót, amely (álítólag) a török–szír határon készült, és ellenőrizetlenül áthaladó kőolajszállító tartálykocsik tömegét mutatja. Az oroszok mindennek tetejébe megrajzolták az illegális olajkereskedelem belépőpontjait, sőt megnevezték azokat a helyeket is, ahol a törökök (állítólag) az ISIS olaját finomítják.

Mondhatnánk, mindez még hagyján ahhoz az orosz vádhoz képest, hogy Ankara szemet huny a török–szír határon át az ISIS-hez érkező külföldi harcosok, fegyverek és mindenfajta berendezések beáramlása fölött, sőt eltűri iszlamista kiképzőközpontok törökországi létezését is.

A szavak háborújában Erdoğan mindent tagad. Nemhogy tagad, még lemondását is kilátásba helyezte, ha az oroszok bizonyítani tudják az állításaikat. Na és persze – a régi recept szerint – a törökök ráragasztották az oroszokra ugyanazt a bélyeget, amit amazok őrájuk: az ISIS illegális olajkereskedelmében nyakig ülnek maguk az oroszok. A halálra sértett Erdoğan elnök azt állította, bizonyítékok vannak a kezében. Ám ezeknek a föltárása éppúgy várat magára, mint az oroszok vádjaié.

Nem akarnak még egy ellenséget

Mindenesetre régen láttuk Putyin orosz elnököt annyira hevültnek, mint a Szuhoj lelövése után, amikor is – Allah büntetése gyanánt – az „eszement” törökökkel szemben szankciók egész sorát helyezte kilátásba. Ezekből eddig még csak a török élelmiszerimport tilalma valósult meg, a többi, keményebb büntetés csak a levegőben van. Tilos volna török cégeknek Oroszországban működni, orosz turistáknak Törökországban nyaralni (tavaly 3,3 millió); leállítanák a Török Áramlat nevű földgázvezeték építését és így tovább. Szinte teljes embargó egy olyan országgal szemben, amelyik teljes energiaszükségletének húsz százalékát Oroszországból szerzi be.

Megjósolom, mindebből szinte semmi nem lesz. Erdoğan nem kér bocsánatot, és az oroszok tudomásul veszik ezt. Hátba döfték őket – mint Putyin mondta. De ez bocsánatos bűn. Legföljebb az orosz bombázókat felszerelik levegő-levegő rakétákkal, és kapnak vadászkíséretet. Végtére is Törökország komoly pénzforrás. A vicc az, hogy a Szuhoj lelövéséig – és ezt kéretik komolyan venni – az Erdoğanék által elkövetett bűnök (olajkereskedelem, összefonódás némely szíriai terroristákkal) még csak nem is volt téma Moszkvában, noha kizárt, hogy ne tudtak volna róluk. Csak november 24-én „jöttek rá”. Ez teszi az egész történetet, a szavak háborúját némileg hiteltelenné. Annál is inkább, mert miután kifújták magukat, a „felek” külügyminiszteri szinten mégis dialógusba bocsátkoztak, és a két vezérkar között állandó az összeköttetés. Nincs eszkaláció. Visszalépés van, noha Erdoğan és Putyin hiúságban, öntörvényűségben versenytársai egymásnak. Megkövetés nincs, a törökök hibáztak, de Erdoğan lesz az utolsó, aki ezt beismeri. Putyin pedig úgy fog tenni, mintha a súlyos szankciófenyegetések soha nem léteztek volna. November végéig kiváló volt a viszonyuk. És sem Erdoğan, sem Putyin nem akar még egy ellenséget szerezni magának. Amúgy pedig: ami Szíriát illeti, minden marad a régiben. Amíg csak az oroszok ki nem állnak a szíriai kurd autonómia mellett. Mert ez az, amitől Erdoğan a legjobban fél. Sokkal inkább, mint az ISIS-től. Ceterum censeo: alighanem az orosz bombázót is azért lőtték le, hogy figyelmeztessék a régi barátot, nehogy támogatója legyen egy Kurdisztánnak, mert az a törökországi kurdok – a török állam megcsonkítása – nélkül nem születhet meg.