Orbán nagy fogadkozása ellenére már szociális pillére is van Európának, de mire jó ez?

A szociális jogok és a foglalkoztatáspolitika mindeddig alapvetően nemzeti hatáskörbe tartozott, s annak idején még a heti munkaidő negyvennyolc órában való maximálása is óriási ellenállást váltott ki a briteknél. Mivel ugyanakkor a határok nyitottak, az uniós polgárok szabadon élhetnek és dolgozhatnak egymás országaiban, a szociális és jövedelmi különbségek egyre jobban szétfeszítik az uniót. Amíg a havi minimálbér 235 euró Bulgáriában és csaknem 2000 euró Luxemburgban, addig nehéz azonos jogokkal rendelkező „európai polgárokról” beszélni.

A szociális jogok uniós szintű elismertetése régi célja az európai szocialistáknak. Annak idején ezzel a feltétellel támogatták a jobbközép Jean-Claude Juncker bizottsági elnökké választását, és a göteborgi összejövetelre ennek az ígéretnek a jegyében került sor. Hasonló csúcsot utoljára éppen húsz éve rendeztek Luxemburgban, és Junckernek az ország akkori miniszterelnökeként már akkor is oroszlánrésze volt a megszervezésében. Az még a tömeges keleti bővítés előtt volt, így a résztvevőknek nem kellett szembesülniük az államszocializmusból a vadkapitalizmusba átesett tagállamok problémáival. A bővítés aztán felszínre hozta azt a jövedelmi szakadékot, amelynek következtében sok millió kelet-európai ember kénytelen Nyugat-Európában dolgozni, lenyomva az ottani béreket és munkaerőhiányt okozva saját hazájában.

De a gazdasági válság és a neoliberális politika Nyugat-Európában is megrendítette a szociális egyensúlyt. Ez alól még a vendéglátó Svédország sem kivétel. Az elmúlt évtizedekben még ebben a szociáldemokrata mintaországban is jelentősen nőtt az egyenlőtlenség. A közszolgáltatások privatizációja, a magánfenntartású iskolák elterjedése súlyos társadalmi károkat okozott. Göteborgban például, ahol az uniós vezetők tanácskoztak, a szegény negyedek lakói átlagosan kilenc évvel hamarabb halnak meg, mint a gazdag környéken élő polgárok. Az ország szociáldemokrata miniszterelnöke, Stefan Löfven ezért is érezte személyes ügyének a csúcs megszervezését. Löfven egyébként hegesztőként, gyári munkásként kapcsolódott be tizenhárom évesen a szociáldemokrata mozgalomba, soha nem végzett egyetemet, és így Európa nagyon kevés, fizikai munkásból lett vezető politikusainak egyike.

Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke és Juri Ratas észt minizsterelnök a zárónyilatkozat aláírásán

A szociális csúcs előkészítése során kemény ütközeteket vívtak az üzleti érdekeket előtérbe helyező jobboldali kormányok és a szociális jogokért kiálló baloldal között. Nem véletlen, hogy az esetleges szociális megállapodás leghevesebb ellenzője eredetileg Orbán Viktor magyar miniszterelnök volt, de végül ő is aláírta. Szerencsére a jobbközép táborban is akadtak olyan vezetők, akik felismerték, hogy polgáraik szociális helyzetének javítása nélkül megrendül a társadalmi egyensúly. A katolikus Írország jobboldali miniszterelnöke úgy fogalmazott, hogy „ismét be kell gyújtani a szociális Európa motorját”. A 38 éves Leo Varadkar amúgy jellegzetes példája a modern jobboldali politikusnak: indiai származású, nyíltan meleg és egyben az ország eddigi legfiatalabb kormányfője.

Nem vett részt a csúcson Angela Merkel, akinek a távolléte hiányérzetet keltett azokban, akik érdemi előrelépést vártak a szociális jogok megfogalmazásából. A német kormány aktív hozzájárulása nélkül ugyanis valódi anyagi következményekkel nem járhat a mégoly szép deklaráció. Merkel természetesen az otthoni koalíciós tárgyalásokkal magyarázta távolmaradását. Igaz, egy héttel később lett ideje elrepülni Brüsszelbe a keleti partnerségről rendezett csúcstalálkozóra.

A Göteborgban elfogadott dokumentum A szociális jogok európai pillére címet viseli, és három témakörben összesen húsz alapjogot sorol fel. Az első témakör az esélyegyenlőség és a munkaerőpiachoz való hozzáférés jogát kívánja biztosítani a nemek közti egyenlőség és az egész életen át tartó tanulás jogával. A második a méltányos munkafeltételeket rögzítené, külön kiemelve a „tisztességes, méltányos bérekhez való jogot”. A harmadik témakör a szociális védelem tíz alapjogát sorolja fel, köztük van a lakhatáshoz, illetve a tartós ápoláshoz való hozzáférés joga is. Vagyis egyszerre számolná fel a hajléktalanságot és biztosítaná sok tízmillió idős, többnyire magányos ember szociális szolgáltatásként történő ápolását. Mindkettőre nagy szükség lenne Európában, de nagy kérdés, hogy a mostani elvi nyilatkozatból mikor lesz hétköznapi valóság.

Bár a szociális jogok kiterjesztése elsősorban az anyagiakon múlik, közrejátszanak benne másféle szempontok is. A nyugati és keleti tagállamok szociális statisztikáit megvizsgálva egyetlen olyan területet láthatunk, amelyen a volt szocialista országok nagyvonalúbbak a nyugatiaknál. A legtöbb nyugati országban a szülési szabadság nagyon rövid, általában három-négy hónapos, és az anyák hamar visszamennek dolgozni. Kelet-Európában és kiemelten Magyarországon viszont közmegegyezés van arról, hogy a kismamáknak minél tovább, akár több évig is otthon kell maradniuk a gyerekkel. A nyugati nőket nyilvánvalóan nem az éhség, nem a megélhetés kényszere hajtja vissza a munkahelyükre. Természetesen szükségük van a fizetésre is, de nem szeretnének kiesni a munkahelyi előrelépésből, az új ismeretek megszerzéséből, a társadalomban való aktív részvételből sem. Nem véletlen, hogy a húsz alapjog közül egy sem foglalkozik a szülő nők jogaival, csak a gyermek „megfizethető, jó minőségű neveléshez és gondozáshoz” való jogát rögzít. Sajnos Magyarországon erről a kérdésről a demagógia miatt alighanem lehetetlen lenne társadalmi vitát rendezni, mindenki egyszerre követelné a hosszú szülési szabadságot, az egyenlő béreket és a magas foglalkoztatottságot.

A szociális csúcsot az uniós tagállamok kormányai számára rendezték, arra a szociális partnerek, így a szakszervezetek sem kaptak meghívást. A szakszervezetek és a sztrájkjog szóba sem kerülnek az alapjogok között, egyedül a „szociális párbeszéd és a munkavállalói részvétel” joga kerül megemlítésre. Az alapvető problémát azonban az jelenti, hogy a szociális pillérbe foglalt húsz alapjog törvénybe iktatása az egyes tagállamokra van bízva. Az Európai Bizottság nyilván megfogalmaz majd erre való ajánlásokat, de sajnos semmi garancia sincs arra, hogy végre is hajtassák őket a tagállamokkal. A göteborgi csúcs kritikáját paradox módon az is jelzi, hogy Orbán Viktor minden gond nélkül aláírta a felvizezett dokumentumot. Ha valódi kötelezettségekkel járna hazánk számára, akkor aligha tette volna.

Az Európai Unió így továbbra is féloldalas marad a pénzügyi stabilitást és a szociális egyensúlyt illetően. A tagállamok költségvetési hiányát, pénzügyi mérlegét, sőt nagyobb befektetéseit is kötelező uniós rendeletek szabályozzák, és ezek betartását szigorú szankciók biztosítják. A szociális egyensúly felbomlása, a szegénység, a munkanélküliség, az egészségügy és az oktatás leépülése esetén azonban az Európai Bizottság csak fejcsóválással fejezheti ki nemtetszését.

Pedig az Európai Unió végső soron a polgárai közmegegyezésén áll vagy bukik. Ha a többség bizalma elfogy, ha a szélsőséges erők demagógiája találkozik a jogos elégedetlenséggel, akkor a legszebb banki eredmények sem mentik meg az integrációt. Ezért kellene minden tagállam jogrendjébe és mindennapi gyakorlatába kötelezően beiktatni a szociális alapjogokat is.