Olasz virtus és mentalitás
Olasz virtus és mentalitás? Tessék, tessék, halljuk az asszociációkat! Magával ragadó állandó vidámság és megállás nélküli hangos beszéd? Gesztikuláló, a buszon rád mosolygó idős nénik és bácsik? Nem csak az utcán, de még az otthoni légkörben is stílusosan, elegánsan öltözöttek? Rögtön megölelnek és egyből befogadóak ? És természetesen csak a pizza, pasta jöhet szóba ha ételről beszélünk! A találgatások helyett csemegézgessünk kicsit a saját tapasztalataimból, amit firenzei ösztöndíjam alatt észleltem és tanultam meg!
Miielőtt Firenzébe költöztem, sokszor jártam már Olaszországban, északon, délen, amerre csak lehetőségem támadt. Felkészültem és vártam, hogy itt majd mindenki eleven lesz, lazán fogják venni a tanítást, az életet. Valamint, hogy leginkább arról fog szólni ez a fél évem, hogy éljek.
Sokat nem is tévedtem, ám elfelejtettem belekalkulálni, hogy mennyire szétszórtak és hogy mennyire mókára veszik az életet. Egy 20 perces késést nekik automatikusan fel kell számolni. Ha elmarad egy óra, akkor ne is számítsunk arra, hogy ez bárhol is fel lesz tüntetve előre. Majd az üres teremből ki lehet következtetni. No meg a „sciopero” azaz, a sztrájk is mindennapossá vált az életünkben. Általában ha elindulok a campusra, akkor belekalkulálom, hogy esetleg a buszsofőrök egy része úgy dönt aznap reggel, hogy „No ma nem volt a legízletesebb az „espressom”, ezért ma inkább ne is járjon ez a buszjárat” Elfogadtam, hogy az, hogy még április végén sincsenek felvéve a tantárgyaim az egyetemen, az egy kis apró részletkérdés ami az egyetemi képzést illeti.
Ám mindezek ellenére szeretem őket és egyszerűen nem tudok mérgelődni ezeken a dolgaikon, mert még ezeket is rettentő bájosan csinálják. Esetleg azt az opciót is végig kell gondolni, hogy mi kaptunk rossz példát, és mi vesszük túl komolyan az életet. Egy kedves olasz barátom mondogatja mindig, hogy az olaszok a többi nemzettel ellentétben azért dolgoznak, hogy éljenek, nem pedig azért élnek, hogy dolgozzanak. És milyen igaz, és milyen követendő hozzáállás.
Azonban az eleinte frusztráló lazaságuk mellett rettentő sok kellemes meglepetést is észleltem, amiért minden szétszórtságuk kárpótol. Például a mérhetetlen segítőkészségük, amit órákon kapunk mind a diákoktól, mind a tanároktól. Az egyetemi élet, ami leírhatatlanul pörgős, gyakran még zene is szól az udvaron. Hogy bármikor kilépek az utcára életteli embereket látok, kacagást, életörömöt. És ezekért az apró részletekért érdemes itt tanulni és élni. S Firenze gyönyörűségeiről még nem is szóltam. Majd legközelebb!
