Nincs mese: így kipusztítjuk magunkat

A hegyek vajúdtak és egeret szültek: egy általános politikai nyilatkozat és tízmilliárd dolláros támogatási ígéret a fejlődő országoknak - mindössze ennyire telt a minden idők legnagyobb tanácskozásának kikiáltott koppenhágai csúcson. Több hetes egyeztetés után már szó sem volt az eredetileg kitűzött vállalásokról, a széndioxid kibocsátás határidőkhöz rögzített csökkentéséről, az átfogó ellenőrzési rendszerről. Igazuk van a roppant kritikus zöldmozgalmaknak: azért igazán felesleges volt ennyi embert és vezetőt összecsődíteni, hogy ismét csak a szűklátókörű önzés és az ipari lobbiérdekek győzedelmeskedjenek.

A résztvevő csaknem 200 ország képviselői lényegében csupán abban értettek egyet, hogy a globális felmelegedés nem haladhatja meg az ipari forradalom előtti értékhez képest a plusz két Celsius-fokot, mert az már katasztrofális klímaváltozást eredményezne, ami az egész emberiség jövőjét fenyegetné. Ehhez képest az EU-n kívül szinte minden ország a másikra mutogat, amikor a konkrét lépésekről van szó, bár más és más szempontok alapján. A fejlődők a saját elmaradottságukra és gazdasági igényeikre hivatkoznak, mondván, hogy a fejlettek könnyen beszélnek, ők már megengedhetik maguknak a környezetvédelem luxusát, különben is a problémák egyik oka éppen az ő túlfogyasztásuk. Az utóbbiak viszont a feltörekvő országoktól várják el a legszennyezőbb technológiák korlátozását és fokozatos leépítését, amihez azonban kevés segítséget adnának.

Sokak szerint a háttérben közvetlenül vagy közvetve mindenhol az energiaszektorban érdekelt lobbierők állnak. Mint mindig,ezúttal is a pénz mozgat mindent: éles harc folyik a hagyományos, elsősorban szénhidrogénekre és szénre épülő ipari technológiák fenntartásában érdekelt körök és az új, környezetbarát és főként megújuló energia forrásokra építő módszerek elterjesztésére törekvő erők között. Az előbbiek egyelőre előnyben vannak, mivel a technológiai váltás hatalmas beruházást igényel és az eddigieknél csak drágább energiát ígérhet. A döntéshozóknak a közvetlen politikai érdekeik alapján sokkal egyszerűbb az olcsóbb és konfliktusokkal egyelőre nem fenyegető megoldásokat választani, még akkor is, ha a hosszútávú veszélyeket jól látják. Az ezek ellen teendő határozott intézkedéseket a távolabbi jövőbe tolják, addig csak történik valami, még az is kiderülhet, hogy túlzottak a felmelegedésről szóló fenyegetések.

Nem véletlen, hogy a koppenhágai konferenciához időzítve egyre másra jelentek meg a klímaváltozás kapcsán szkeptikus állásfoglalások. Szakértők sora igyekszik bizonyítani, hogy az átlaghőmérséklet ciklikus változása természetes folyamat, az emberi tevékenység csekély hatással van rá. Ebből következően rossz nyomon járnak azok, akik az ipari széndioxid-kibocsátás csökkentésétől a felmelegedés lassulását és leállását remélik, tehát az ilyen irányú lépések is értelmetlenek. Ezen elmélet hívei a zöldtechnológiákban érdekelt lobbik befolyását látják a klímavédelmi vállalások erőltetésében és a koppenhágaihoz hasonló kezdeményezésekben.

Bármi legyen is az igazság, az emberi tevékenység hatásának alábecsülése súlyos hiba. Nem szerencsés az sem, hogy klímaügyekben egyoldalúan a széndioxid szennyezésről esik leginkább szó és annak mértékéről folyik a vita. Legalább ilyen lényeges szempont ugyanis az, hogy az ipari felhasználás egyre gyorsabb tempóban emészti fel a Föld természeti forrásait. Az energiahordozók tartalékai előbb-utóbb kimerülnek: az ismert készletek és a jelenlegi kitermelési trendek alapján a kőolaj már 2050 táján elfogyhat, a földgáz még további száz, a szén pedig 200 évig elég.

Ezek a prognózisok a most élő nemzedékek számára persze nem túl ijesztőek, de az emberiség jövője szempontjából több mint figyelmeztetőek. A globális felmelegedés üteméről lehet vitatkozni, de az nyilvánvaló, hogy a mostani pazarló gazdálkodás folytatódása mellett az ember nem csupán a környezetet szennyezi, de belátható időn belül elherdálja természeti tartalékait és ezzel saját létének alapjait. Sarkosan fogalmazva gőzerővel és makacsul dolgozunk azon, hogy törvényszerűen kipusztítsuk saját magunkat.

Kevés szó esik arról, hogy szélesebb értelemben véve a koppenhágai kudarc legsúlyosabb következménye, hogy késlelteti a hatékonyabb, a környezetünket kevésbé kizsákmányoló technológiák elterjedését, beleértve a megújuló forrásokra való támaszkodást csakúgy, mint a hagyományos bázisra építő, de a jelenleginél sokkal nagyobb hatásfokú és tisztább ipari módszerek alkalmazását. Ezek kidolgozása és kiépítése lassú és roppant költséges folyamat, éppen ezért kellene minél hamarabb magasabb sebességi fokozatba kapcsolni, mielőtt még a károk visszafordíthatatlanná válnak. Ideje végre felismerni, hogy civilizációnknak nincs más választása, ha még évszázadok múlva is legalább a mai szinten létezni akar. Koppenhága sajnos azt mutatja, hogy ettől a felelős felismeréstől egyelőre messze vagyunk.