Nevetséges és elszomorító
Lényegében ezzel a két szóval jellemezte a hazai sajtószabadság állapotát Kati Marton, aki a Bizottság az Újságírók Védelmére (CPJ) tagjaként egyhetes látogatást tett Magyarországon. Az amerikai civilszervezet delegációja arra volt kíváncsi: mennyire megalapozottak azok az aggodalmak, amelyek a világsajtó révén a tengerentúlra is eljutnak? A szervezet küldöttségei lassan negyedszázada figyelik a kelet-európai gyakorlatot. Az azonban most fordult elő először, hogy egy európai uniós országban tegyenek látogatást! (A tényfeltáró munka terepe eddig Oroszország, Észak-Korea, Pakisztán és más, demokráciában kevésbé fejlett államok volt.)
A történelmi politikával foglalkozó amerikai szervezet ugyanis előbb nem akart hinni a nemzetközi híradásoknak. Jobbnak látta, ha saját tapasztalataira hagyatkozik. Az Amerikai Egyesült Államoknak, az Európai Uniónak, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek „dolgozó” intézet saját embereit küldte hazánkba. A Kati Marton nagyszüleit ’56 után bebörtönző egykori diktatórikus hatóságok ténykedése a világ legfejlettebb államának képzeletét is felülmúlták. Maga az újságírónő nyilatkozta: sohasem gondolta volna, hogy szülőhazájában még egyszer ilyesmi előfordulhat. (Mármint a kényszerítés, az egyhitű felfogás központi akarata.)
Kati Marton, már csak a múltra emlékezvén is, mindezek ellenére barátjának nevezi Orbán Viktort. Joggal remélte: személyesen tud majd vele találkozni. Ám a miniszterelnök – egyéb, nem halasztható országló tevékenysége miatt – kihagyta határidőnaplójából. Van viszont egy hű vazallusa: Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár – el tudom képelni, mint és mit beszélhettek a „semmiről”.
Mindenki a maga posztján – gondolhatja a Vezér. Mit nekem a közmédia kisajátítása, a kormányfüggetlen sajtóra nehezedő gazdasági nyomás, a hirdetési piacba való beavatkozás! Az ideológiai „szakadékok” egyébként sem állnak utamban. Az Obama-adminisztráció meg elmehet a francba: nehogy már Amerika diktáljon a magyar világhatalomnak!
Nagy Zoltán, e-mail
