Német egység: Ossik és Wessik – 20 év után

A helyszín kiválasztása kitűnő, mondja Jackson Jones. A szinte hibátlan németséggel beszélő amerikai a washingtoni Johns Hopkins Egyetem tanára, de inkább szókimondó amerikai diplomatának érezhetjük: arra emlékeztet – joggal – hogy az egység megvalósulása kötelezettségekkel is jár Európa legnépesebb s legnagyobb gazdasággal rendelkező országa számára.

A németek nagyon csodálkoztak, amikor Bush elnök 1989-ben támogatta egyesülésüket, mondja. Azután két évvel később is csodálkoztak, amikor viszont ő kért támogatást tőlük, Irakban – de a németek csak pénzt adtak. Végül pedig csak hosszú kötélhúzás után kapcsolódtak be katonai erőkkel a balkáni stabilizációba. Igaz, most ők adják a harmadik legnagyobb csapatkontingenst Afganisztánban – de a missziót igencsak vitatják. „Márpedig Németország az amerikai külpolitika tárgyából annak alanya lett.” Éppen új helyzetében, amikor „az EU közép-kelet-európai bővítése különösen Berlin számára volt előnyös, Franciaországnak kevésbé…” S a bővítéssel az Unió politikai centruma kelet felé tolódott, ami tovább erősíti a növekvő geopolitikai érdekekkel rendelkező Németország központi szerepét.

Amerika nem védi tovább egyedül Európát

Jones szerint a következő évtizedben a világháború után kialakult helyzet alapvetően megváltozik. Amerika nem lesz sem képes, sem hajlandó tovább garantálni az európaiak biztonságát anélkül, hogy azok ehhez érdemben hozzájárulnának – illetve maguk is ne lennének képesek megvédeni magukat. Érdekes távlatok, miközben a Merkel-kormány éppen a sorkatonaság eltörlését, a hadsereg létszámának leépítését, a védelmi minisztérium apparátusának megfelezését készíti elő.

Az amerikai vendég német kollégája, Gunter Plueger, az egyesülés idején a washingtoni német nagykövetség második embere volt, majd Schröder kancellársága és Joschka Fischer minisztersége idején a külügyi tárca államtitkára, majd nagykövet az ENSZ-nél. Közelről látott tehát sok mindent. Például azt, hogy Nyugaton lényegében csak az amerikaiak támogatták egyértelműen az egyesülést. Keményen lobbiztak ellene a lengyelek, akárcsak zsidó szervezetek. Azzal érveltek: korai még ilyen gesztus a németeknek. S gáncsoskodtak a britek is: feltételük az volt, hogy elrettentő atomfegyvereket tárolhassanak az NDK területén.

Genscher német külügyminiszter hívta segítségül amerikai kollégáját, Bakert – ő tudta végül beleegyezésre bírni a kemény Thatcher asszonyt –, szolgál belső információkkal Plueger – immár a Viadrina Egyetem elnöke.

Pusztító gazdaságpolitika – akárcsak Magyarországon

Azzal, hogy az egyesülés után gyorsan, radikálisan megemelték a volt NDK-ban a béreket, versenyképtelenné és tönkretették a gazdaságot. Ez Hans-Werner Sinn professzornak, az IFO, a nagy hírű müncheni gazdaságkutató intézet vezetőjének véleménye. Ha e béremelés elmarad, beáramlott volna a külföldi, elsősorban a már ugrásra kész japán tőke. Ám a nyugat-német gazdaság éppen ezt, a vetélytársak megjelenését akarta elkerülni. Még azon az áron is, hogy felmentek ugyan a bérek – de hamarosan tönkrementek az üzemek. Lassú béremeléssel, a foglalkoztatottaknak a volt állami üzemekben való részesedésével meg lehetett volna az utóbbiakat menteni s a külföldi tőke sokkal több munkahelyet teremtett volna, mint amennyi ma van.

Karl-Heinz Paqué professzor, a keleti Szász-Anhalt tartomány korábbi, nyugatról jött pénzügyminisztere ezt hevesen vitatja. Szerinte ha nem emelik meg a béreket, még többen költöztek volna nyugatra – pedig így is rengetegen elmentek s mennek máig. Egyébként a keleti bérek még átlagban egy harmaddal alacsonyabbak, de a termelékenység is: az ma is csak 70-80 százaléka a nyugatinak, ez 40 év elszigeteltségének máig ható következménye. Majd a professzor emlékeztet: ezzel szemben a közép-európai ipar termelékenysége viszont csak jó 30 százaléka a nyugat-németének…

Virágzik-e a volt NDK?

„Virágzó vidékeket” ígért az egyesüléskor Helmut Kohl a kelet-németeknek. Amikor a vezető német közvélemény-kutató intézet, az allensbachi, 1998-ban először tette fel nekik a kérdést, virágoznak-é immár tájaik, csak 27 százalékuk érezte úgy, 54 százalékuk nem látott felvirágzást – hallhattuk Thomas Petersentől, az intézetből. Amikor most, az ősszel megkérdezték az embereket: inkább örömöt, vagy inkább gondot jelentett számukra az újraegyesülés, a nyugatiak 54, a keletiek 57 százaléka örömöt jelzett, csak minden ötödik látta negatívan a történelmi változást.

Egyébként az Ossik több, mint kétharmada ma is arrogánsnak tartja nyugati polgártársait, míg azok a keletiek örökös elégedetlenségét panaszolják. Egyébként érdekes Allensbach másik felmérése is. Minden második kelet-német az egyesülés óta legalább egyszer elveszítette a munkáját, ugyanennyien úgy vélik, hátrányban vannak a nyugatiakkal szemben. Egyúttal azt érzik, hogy a helyzetük megjavult – még ha nem is várták, hogy az út ilyen nehéz lesz. Minden ötödik a változások vesztesének tekinti magát és 77 százalékuk érzi: gyengébb a társadalom összetartása, mint az NDK-időkben.

És mi lesz a „nem-újraegyesültekkel”?…

Végül a Németországban is sikeres író honfitársunk, Dalos György adja meg a konferencia magyar sava-borsát, a „nem-újraegyesültekről ” értekezvén. Ezek volnánk mi, a többiek, akiknek szabadesését nem fogta fel testvér-állam szilárd szociális hálója, akiknek nem tálalták készen a demokratikusan működő többpártrendszert (gyilkos pártharcok helyett), akiknek a szerencsés Ossikkal ellentétben nem kellett másfél évtizedig előszobázniuk, amíg befogadták őket az Unióba.

Viszont ha mások nem is, mi valamennyien jól ismerjük a közös múltat, Rostocktól Várnáig: a túlélés gyakorlatát. A beilleszkedést a rendszerbe – vagy helyette a belső, netán a teljes emigráció hagyományát. Az Ossik most a vezető európai hatalom, öntudatos, de a mértéktartást, a demokráciát hirdető és gyakorló ország polgárai. Az NDK egykori sorstárs-országaiban a nemzeti érzelmek újjászületése kovácsolhat új közösségeket a váltás okozta szellemi vákuumban. Ez az újjászületett nemzeti büszkeség – a hazafiság nacionalista kinövései nélkül – sikert is hozhatna, véli Dalos. Évek óta Berlinben él – jó szándékúan tekint haza, s alkalmasint éppúgy derűlátóbban látja a „nem-újraegyesültek” magyar társadalmát, mint a Wessik és az Ossik. Bár a német sajtót olvasva e derűlátás napjainkban rohamosan csökkenni látszik.