Ne félj, pajtás, új élet vár reánk – A migráció szigete

A 19. század második felében tömegessé vált a nyomor, az éhínség, az üldöztetés elől menekülő, új hazát kereső európaiak, elsősorban írek, olaszok, orosz zsidók bevándorlása az Amerikai Egyesült Államokba. Nagyjából nyolcmillió ember szállt partra abban az időben New Yorkban. A szövetségi kormány úgy határozott, hogy a gyorsan növekvő számú bevándorló szervezett befogadására ellenőrző állomást állít fel. 1892-ben a New York-i úgynevezett Felső-öbölben, a Szabadság-szobornak helyet adó Szabadság-sziget tőszomszédságában meghúzódó másik apró szigeten, Ellis Islanden nyitották meg ezt az állomást az Európából érkező bevándorlók megszűrésére, regisztrálására.

A hajókon frissen érkezők egy jókora csarnokban néhány órát, de rosszabb években – akár a földön vagy szegényes batyujukon aludva – akár egy-két napot is vártak arra, hogy a bevándorlási tisztviselők meghallgassák őket. Mindenekelőtt egészségi állapotukat vizsgálták, és megkérdezték tőlük, rendelkeznek-e annyi készpénzzel, 20-25 dollárral, amennyi az első hetekben elegendő a létfenntartásukhoz. Akinek még ennyije sem volt, vagy tébécésnek találták, netán testi fogyatékosnak minősítették (az érkezettek két százaléka esett ebbe a kategóriába), azt még az őt ideszállító hajóval visszazsuppolták az öreg földrészre. A bevándorolni szándékozóknak huszonkilenc kérdésre kellett felelniük, és ha mindennek eleget tettek, már joggal énekelhették az akkoriban népszerű dalt: „Ne félj, pajtás, új élet vár reánk. A bendzsón vígan pengetem a Nyugat új dalát.”

Az első emigráns Ellis Islanden egy Annie Moore nevű 15 éves ír leány volt, aki két bátyjával érkezett a Nevada nevű hajón. Őt még ünnepélyesen fogadták, és egy arany tízdollárost kapott a bevándorlási hatóságoktól. Soha ennyi pénz nem volt még a kezében. A nyomában jövő milliókat azonban már nem várták ilyen tárt karokkal, bár kétségtelenül várták őket. A különféle rendű és rangú emberkereskedők – állásközvetítő ügynökök – már ott, Ellis Islanden lecsaptak a viharos gyorsasággal fejlődő amerikai gazdaság számára döntő fontosságú olcsó munkaerőre. Magyar földműveseknek, szicíliai nincsteleneknek, lengyel favágóknak olyan béreket ígértek a pittsburghi kohókban, pennsylvaniai bányákban, kansasi farmokon, amilyenekről az óhazában nem is álmodhattak. Hogy aztán ezek a munkaszerződések milyen kivételeket, levonásokat tartalmaztak, arról az angol szöveget nem értő naiv greenhornoknak (zöldfülűeknek) fogalmuk sem volt.

Az első évben csaknem 450 ezer európai emigráns érkezett Ellis Islandre. A bevándorlási hullám csúcsán, 1907-ben több mint egymillió, döntően hajók nyomorúságos fedélközében érkező embert ellenőriztek a szigeten, amelynek területét az óriási forgalomra való tekintettel a tízszeresére töltötték fel. Ez volt az az időszak, amikor – József Attila szavaival – „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

A hivatalos amerikai statisztika kétmillió akkori magyar bevándorlóról tud. Csakhogy ezeknek nem csekély része csupán magyar állampolgár volt, ám etnikailag nem magyar, hanem szlovák, ruszin, német és így tovább.

Az állomás főépületében, amelyet az 1900-as párizsi világkiállításon aranyéremmel kitüntetett két építész, Edward Lippincott Tilton és William Boring tervezett, ma a Bevándorlási Múzeum működik, ahol a látogatók percek alatt megkereshetik nagy- vagy dédszüleik bevándorlási adatait, hogy honnan jöttek és mikor léptek az Egyesült Államok földjére. A múzeumban afféle panoptikum is látható, amelynek viaszfiguráit a hajdan ide érkezettekről mintázták. Ruházatuk alapján többnyire felismerhetők honfitársaink, az észak-magyarországi kubikusok, a hevesi summások, a budapesti gyárakból elbocsátott munkanélküliek. Volt közöttük, aki később meggazdagodott, vagy hazatérve vásárolt néhány hold földet, a nagy többség azonban élete végéig egy kansasi farmon robotolt vagy félrabszolgasorban az acélt olvasztotta a US Steel gyáraiban. A múzeum kiállítási tárgyai között az egyik tárlóban olyan konyhai falvédő látható, amelyre az amerikás magyar asszony azt hímezte, hogy „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba.”

Az 1924-ben hozott úgynevezett emigránstörvény elfogadását követően az Amerikában letelepedni vágyóknak már a hazájukban működő amerikai konzulátusokon kellett bevándorlási engedélyért folyamodniuk, és ezzel Ellis Island szűrőszerepe megszűnt. Abban az időben már szigorú kvóták szabták meg, melyik országból hány embert fogad be évente az Egyesült Államok. Ez alól rendszerint akkor sem tettek kivételt, amikor a harmincas évek második felében életüket joggal féltő német zsidók próbáltak az országban menedékre találni.

Ellis Islanden 1954-ig működött bevándorlási állomás. Abban az időben már, de különösen a következő évtizedekben, mind több emigráns jött Ázsiából és Latin-Amerikából, és az európaiak többsége sem hajóról, hanem a New York-i Iddlewild (majd a halála után John F. Kennedy nevét viselő) repülőtérre tartó gépe ablakából pillantotta meg először a „Hölgyet a kikötőben”, vagyis a Szabadság-szobrot. Az állomást azonban ekkor még nem zárták be, hanem internáló táborrá alakították. A második világháború idején hétezer, az amerikai állampolgárságot még el nem nyert német, olasz és japán származású embert tartottak itt fogva. Ma már közismert, hogy Pearl Harbor után a kémkedést, szabotázst megelőzendő a főként Kaliforniában letelepedett japánok tízezreit internálták az Egyesült Államokban. Amiről sokkal kevesebben tudnak: Manhattan úgynevezett keleti felső körzetében, a jelentős számban német és magyar származásúak lakta Yorkville-ben az óvatos Szövetségi Nyomozó Irodának külön kihelyezett részlege működött.

A háború után a frontokról hazatért beteg amerikai katonákat gyógykezeltek a szigeten. Ugyanakkor néhány tucat kétes jogállású nem állampolgárt egészen 1954-ig Ellis Islanden őriztek, majd ekkor szövetségi fegyintézetekbe szállítottak át. Az utolsó fogvatartott egy hajójáról lemaradt, tehát illegálisan az Egyesült Államokban tartózkodó norvég tengerész, bizonyos Arne Petersen volt, akit kitoloncolásakor majdhogynem ünnepélyesen búcsúztattak.

Ellis Islandet, a hivatalosan nemzeti emlékhellyé nyilvánított múzeumszigetet napjainkban évente hárommillió amerikai és külföldi turista keresi fel. Őket Manhattan déli csúcsáról viszi oda és a Szabadság-szobor szigetére a monopoljoggal felruházott társaság kirándulóhajója, nem egészen 20 dollárért, ami az idegenvezetés díját is magában foglalja. Aki ezt kifizeti, máris kezdheti keresni a gyökereit.