Nagyító alatt

Ha rosszkedvük adódik (persze mitől is adódna a mai világban, de ha véletlenül mégis úgy esne – például azért, mert úgy esik), jó szívvel ajánlhatok önöknek egy kiállítást: a Magyar Miniatűr Műhely Nagyító alatt című tárlatát a Ujpest Galériában. (Jól emlékeznek, jártunk ott a minap Gyémánték tárgyában – a két kiállítás ugyanis párhuzamosan fut, két, szemben lévő épületszárnyban. És már csak a hét végéig!)

A Magyar Miniatűr Műhely afféle ernyőszervezet, vagy inkább baráti társaság, mely azokat az alkotókat tömöríti (hogy stílben maradjunk), akik a képzőművészet eme sok türelmet, ügyességet és szorgalmat igénylő ágában alkotnak. (A műhely tagjai közül ezúttal Bodzás Erzsébet, Dávid Andrea, Drén Éva, Gál Lívia, Kőrös Márta, Mezei Dóka Katalin, Sándor Fanni, Szelindiné Galántai Melinda, Szép Kriszta, Tihanyi Andrea, Tóth Magdi, Urbán Eszter alkotásait láthatjuk.)

És ha már kellően jókedvre derültünk a tárlat láttán, levonhatunk mindenféle érdekes tanulságokat is. (De azért a sorrendre vigyázzunk!) Először is, hogy a miniatürizálás egyáltalán nem szorítja kalodába az alkotó fantáziát: ahány művész, annyiféle megoldás. Van, aki tényleg lekicsinyíti a körötte lévő világot, van, aki alkot egy magának valót a „nagyvilág” helyett, van, aki játszik, van, aki szinte ékszereket hoz létre. Ott van aztán a diaporáma mint műfaj, és még annyi minden más: az élet édes teljessége, kicsinyítve. (Életke, elnézést.) Aztán, hogy nem a műfaj, nem az irány dönti el, ki tehetséges, ki nem: itt is vannak kiemelkedő talentumok és szorgos műkedvelők. (És ez is így van rendjén.) És végül, hogy a sok kiváló alkotó itt a Miniatűr műhelyben mind-mind nő. Sehol egyetlen férfi! (Leszámítva Kőrös Márta unokáit, de ők is fel fognak nőni.) Hogy ebből mi következik az emberiségre nézve, nem tudom, de a műhelynek lassan hozzá kellene kezdenie a testvérkapcsolatok kiépítéséhez – mondjuk, egy kispályás futballcsapat irányában.

Nádas Sándor