Minden másképp volt

- Nyilatkozatban mondta le a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára szervezett konferencián való részvételt. Miért?

– A tudományos emlékülés célja a főhajtás kellett volna hogy legyen a holokauszt csaknem hatszázezer magyar áldozata előtt. Tavaly novemberben a Holokauszt Emlékközpont levélben kért fel az előadásra, és a meghívóban az állt: a konferencia célja „annak körképszerű bemutatása, hogy Magyarország a német megszállást megelőzően milyen viszonyok között élt”. Január 18-ára azonban Budapesten a helyzet olyannyira rossz irányba változott, a kérdés annyira átpolitizálódott, hogy komolyan el kellett gondolkodnom, egyáltalán részt vegyek-e a rendezvényen. Aznap olvastam a Mazsihisz közleményét is, amelyben a szervezet bejelentette: a tűrhetetlen állapotok és a történelemhamisítást valószínűsítő hatalmi döntések okán nem csupán ennek az emlékülésnek, hanem az egész emlékévnek a bojkottálását fontolgatják. Miközben pontosan értettem a kormánynak alárendelt Holokauszt Emlékközpont nehéz helyzetét, átérzem a Mazsihisz állásfoglalását is. Kezdtem jobban odafigyelni. És látnom kellett, hogy a magyarországi közbeszédben a hangsúly az áldozatokról és a róluk történő megemlékezésről teljes mértékben átkerült a politikára. Ízléstelen nyilatkozatokat és vitákat láttam, és úgy döntöttem, erdélyi embernek mindebből jobb kimaradnia. Úgy látom, az általánossá vált hangzavarban az elpusztultak iránti kegyeletnek, a túlélők megkövetésének és a történtekkel való őszinte, tudományosan megalapozott szembenézésnek maradt a legkevesebb hely.

– Mi az, amivel a „tudományosan megalapozott szembenézésnek” még el kell számolnia Magyarországon és Erdélyben?

– Erről szerettem volna budapesti előadásomban bővebben beszélni. Nagyon nagy teret kapott Magyarországon az a nézet, miszerint a magyar zsidóság tragédiája az 1944. március 19-i megszállás nyomán következett be. Ezt sugallja az új Alaptörvény is. Azt üzenik, hogy a magyarság a holokauszt tekintetében ártatlan, mindent a németek követtek el. Miközben elhallgatják, hogy például Észak-Erdélyben a magyar hatóságok már 1940 őszén megkezdték a deportálásokat, és 1942-ig folytatták. A kutatás ezzel nem maradt adós, megírtuk az eseményeket, a Csík vármegyei zsidóság sorsát például néhány évvel ezelőtt a marosvásárhelyi A Hétben közöltem részletekbe menően, dokumentáltan. Ám hiába írjuk meg ezerszer a történteket, ha a tények tudatosításával elmaradunk. Mert aztán jön a politika, és azt mondja, dehogy, minden másképp volt. A magyar politikának világosan kell fogalmaznia, hogy az emberek pontosan megértsék, miről van szó. Legitim magyar kormányok magyar állampolgárokat küldtek a halálba, például Észak-Erdélyből, Máramarosból és a közigazgatási kirendeltségekből, de a trianoni Magyarországról is, 1940 és 1942 között, s ezt akkoriban a magyar honvédség, a rendőrség és a civil hatóságok együtt hajtották végre. Mint ahogyan százezres a nagyságrendje azoknak a magyar csendőröknek, rendőröknek, hivatalnokoknak és önkénteseknek, akik a német megszállást követően a teljes vidéki zsidóságot – csaknem 450 ezer embert – kifosztották, összegyűjtötték, gettóba zárták, ezerféleképpen megalázták, majd deportálták, azaz átadták egy idegen hatóságnak, hogy az kivégezze őket.

– És akkor még nem beszéltünk a milliónyi passzív magyar szemlélőről.

– Így van. A jelenlegi kurzus veszélyes a magyarságra nézve, mert tagadja a szabadság, az emberi méltóság és a szolidaritás hármas alapelvét, amely nélkül nincs demokrácia, de szabad és becsületes nép sincs. Ezért fogalmaztam úgy, amikor a részvételemet lemondtam, hogy remélem, a tragédia 70. évfordulóján a magyar társadalom – és ezen nem csupán a magyarországit értem – szembefordul a szélsőséges nézetekkel, az idegengyűlölettel, antiszemitizmussal teletűzdelt jelenlegi kurzussal, s megérti, azt a demokratikus világ és a történelem is el fogja ítélni. Ferenc pápa tavaly októberben megfogalmazta: „Az antiszemita keresztény ellentmondás. Az antiszemitizmust ki kell zárni az emberek szívéből és mindennapi életéből.” Érthetetlen az a szemforgatás, amelyet naponta tapasztalunk.

– Azt nyilatkozta, hogy a magyarországi részvétel helyett Erdélyben emlékezik. Hogyan?

– Az elmúlt másfél évtizedben többször szóvá tettem írásaimban, hogy a városomból, Kolozsvárról elhurcoltak 18 ezer embert, köztük mintegy négyezer 14 éven aluli gyermeket, háromnegyedük a náci haláltáborokban pusztult el, gyermek túlélő pedig egyáltalán nem volt. Ezekre az áldozatokra a város közterein semmi nem emlékeztet. Idén, kolozsvári magyarok és románok kezdeményezésére, a helyi, erősen megfogyatkozott zsidó közösség közreműködésével és a városi tanács hathatós anyagi támogatásával májusban köztéri emlékmű felavatására kerül sor. Kiállítást is rendezünk, tudományos emlékülés lesz. Remélem, Kolozsvár példát tud mutatni, és erre a magyar tragédiára méltóságteljesen emlékezhetünk.

– A román emlékezetpolitikának is megvannak a maga adósságai.

– A magyar történetírás ezen a területen előbbre tart. Vannak azonban biztató jelek, fontos résztanulmányok jelentek meg az elmúlt években, és sok fiatal történész foglalkozik a témával. Azonban csak nemrég nyíltak meg azok a nagy európai archívumok, amelyekben a legfontosabb dokumentumok találhatók, feldolgozásuk valószínűleg több évtizedet vesz majd igénybe. Tegyük hozzá, a legkényesebb dokumentumok továbbra is hozzáférhetetlenek Magyarországon és Romániában is. Ami pedig a politikai hátteret illeti, mind Magyarországon, mind Romániában a hivatalos kormányzati álláspont az, hogy szembe kell nézni a múlttal, tanulni belőle, hogy a jövőben elkerüljük a hasonló, tragédiába vezető csapdákat. Ehhez azonban arra van szükség, hogy már az iskolában felvilágosítsák a fiatalokat mindarról, ami történt. Az oktatásnak mind a tények megismerésében, mind azok értelmezésében rendkívül fontos szerepe van.

– Vagy legalábbis lenne.

– Igen, a „szemnyitogató” oktatás meghonosítására nem látok politikai akaratot sem Magyarországon, sem Romániában. Úgy kerülnek fiatalok az egyetemekre, hogy még a holokauszt szót sem hallották soha, fogalmuk sincs, mi áll mögötte. Ez elszomorító, mert ha e generációk felnőnek, s identitásukból ezek a történetek és tanulságok hiányozni fognak, bármikor megismételhetik a borzalmakat. Vagy nem ismerik fel időben, ha az áldozat szerepébe kerülnek, ráadásul kellő tudás híján erkölcsi kapaszkodójuk sem lesz.