Mennie kellett
A svéd szociáldemokrata párt 130 éve alatt soha nem szerepelt olyan rosszul, mint a szeptemberi választásokon. A megszerzett 30,66 % ugyan jobb eredmény, mint a többi hét párté, ám a jóléti állam egykori megteremtőinek politikai örökösei számára, korábbi saját eredményeihez képest nem más, mint kudarc. Ennek okai néhány, egymást erősítő körülményben keresehetők: elsősorban a párt frontpolitikusainak emberi- és vezetői minőségében, képességeiben, vízióiban – illetve ezek hiányában.
Nem bizonyult nyerőnek az az önbizalomhiányra utaló ötletet, hogy a maguknál is vörösebb baloldal és a zöldek kegyeit keressék – a kék blokk pártjai ellen. Miközben emezek megfelelő ütemben és jó formában fordultak rá az egyéves választási kampányra.
A hatalmon lévő konzervatív-liberális kormánynak ugyanis, sikerült az Európára szóló bravúr: rövid mélyrepülést követően, kihozta az országot a pénzügyi krízisből. Az ilyen teljesítményt itt megjutalmazzák a választók, annál is inkább, mivel a másik oldalon, a szociáldemokraták soraiban nem akadt, aki a győzelem esélyével ringbe szállhatott volna népszerű Anders Borg pénzügyminiszterrel. Vagy pedig aki meggyőzőbbnek és megbízhatóbbnak mutatkozott volna a lassú-víz-partot-mos miniszterelnöknél, Reinfedtnél.A svéd szocdemek szeptemberben megmérettek és könnyűnek találtattak. A 30,66% ugyan jobb eredmény, mint a másik hét párté, de kevés a kormányzáshoz, még a vörös-zöldtámogatással is. Politikusaikat, élükön Mona Sahlin pártelnökkel, a választók közül sem látták elegen alkalmasnak arra, hogy a kékeknél sikeresebben navigálják a gazdaságot s irányítsák a társadalmat a következő négy évben.
Pedig a szociáldemokraták – a nép száján: sossarna – sikertörténete példátlan a '30-as évek óta. Néhány rövidebb időszak kivételével, szinte egyfolytában ők uralták a svéd politikai arénát. S biztosan számíthattak azoknak a voksára, akik velük együtt építették fel az un. svéd szociális társadalmat. A jórészt állami alkalamazottakból és munkásokból álló réteg generációkon át hűségesen szavazott rájuk. Hiszen az állami bevételek kiegyenlítő elosztására törekvő sosse politika, olyan szolidáris rendszert hozott létre, melynek csodájára járt a világ. A szocdem választók azt sem igazán bánták, hogy a jólét feltétele a magas személyi és fogyasztási adók, melyböl a szocdemek egyáltalán vagy alig engedtek. Szívják a fogukat, s Sahlin aranyköpéseivel 'vígasztalják' magukat: Vagány dolog adót fizetni!
A megváltozott idők azonban újfajta kihívásokat hoztak, s ezekre a baloldal nem mindig volt képes megfelelő vagy sikeres választ adni: évi százezres bevándorlás, gazdasági mélyrepülés, szélsőséges és etnikai villongások, természeti és más katasztrófák, világpiaci térvesztés, euorópai integráció...
A
Palme, s az őt követő politikusok nevelte új nemzedékben Mona Sahlin egyike volt a három 'trónörökösnőnek' – akiket már a 80-as évek elején, huszonévesen kiszemeltek, hogy idővel egyikük esetleg Svédország első női miniszterelnöke legyen. Anna LindhUppsalában tanult államtudományokat, s külügyminiszterként jutott alig negyvenévesen a csúcsra, 2003-ban halálos támadás áldozata lett, akárcsak példaképe, Palme. Margot Wallströmdiploma nélkül, ám kiváló szociális- és hálózatépítő képességének köszönhetően szintén negyvenesen lett eu-főbiztos, Barroso helyettese; ma ENSZ-követ.A szocdemek harmadik üdvöskéje, Mona Sahlin25 évesen került a parlamentbe. Végzettsége nem volt, de rengeteget dolgozott s várt a sorára. Kedvelték a párt moguljai, tudták: Mona gyorseszű, empatikus politikusként, talpraesett szónokként, üdén szemtelen stílusával hamar népszerű lesz és sok voksot hoz majd a fiatalok, a nők, a bevándorlók köréből. Egyre magasabb poziciókba került, rengeteg szervezési, debattőri tapasztalatot szerzett. A 90-es évek derekán Ingvar Carlsson pártelnök-miniszterelnök helyettese mindkét poszton.
Ám nem sokkal a '96-os választások előtt, a miniszterelnöki szék várományosaként, elkövetett néhány apró hibát. Az ilyenkor különösen érzékeny újságírók rájuk bukkantak és nyilvánosságra hozták őket. Néhány doboz
Tobleroneés pelenka lett Mona banánhéja... Hivatali kártyájával fizette ki őket. S poziciójával fizetett értük. Hiába tette be a pénzt másnap, hiába magyarázkodott újságírók előtt...Svédországban ennyi elég, hogy valai megbukjon a pályán, akár a célszalag előtt is – bármilyen lojális, kiváló vagy népszerű is. Sahlin évek elteltével kapott csak új esélyt, már Göran Perssonkormányában. Hosszú időt kellett eltöltenie a hatalmat kedvelő kormányfő árnyékában, annak visszavonulása után léphetett előre Sahlin. 2007. tavaszán vörös rózsacsokorral (a szocdemek virágával) üdvözölték, mint frissen megválasztott pártelnököt.
Túl későn. Túl nehéz helyzetben. S Mona se volt már a régi. Lelassult, megfakult. Sokan nem is értették, miért vállalja a Persson s a 2006-os választási kudarc által szétzilált párt összerántását, s azt, hogy velük nekifusson a következő választási kampánynak 2010-ben. Hiszen az ellenfelek erősebbnek mutatkoztak, mint valaha. Mona azonban nem óhajtott semmit jobban, mint a revansot.
Bukásanem volt nagy meglepetés. Pártja legrövidebb időt kitöltött elnöke, s az egyetlen, aki nem jutott el a miniszterelnöki székig. Valószínű, hallunk még róla...Utóirat
A svéd szociáldemokratáknál nem szokás ajánlkozni feladatra (Mona, vesztére, megtette...). S csak sokadszorra szokás igent mondani egy felkérésre. A választók most éppen azokat látnák legszívesebben a párt élén, akik pillanatnyilag határozott nemet mondanak:
Wallström, aki még mindíg kedvenc és a párt belami-ja, Bodströmex-igazságügyminiszter. Önjelöltek persze tolonganak... Márciusban meglátjuk, ki lesz az a szürke sosse, akit a reménytelenül konzervatív szocdemek pajzsra emelnek... Hacsak nem bukkan fel közben egy új Palme.
