Macron mindenkit elsöpör, most már csak az a kérdés, hogy tud-e a vízen járni

Emmanuel Macron kétségtelenül sokszor volt jó helyen, s a legjobb pillanatban tűnt fel új emberként egy halódó politikai rendszerben. Túl azonban vitathatatlan képességein, politikai érzékén vagy egyszerű szerencséjén, az események sora, de főképp az eredménye azért mégiscsak rém bizarr. A franciák megválasztották elnöknek, majd éppen abszolút többséget készülnek adni neki, egy olyan embernek, akinek a szándékairól tulajdonképpen mit sem tudnak.

Eric Hazan, a legnagyobb baloldali könyvkiadónak, a La Fabrique-nak a vezetője írta vitriolos publicisztikájában még az elnökválasztások után, hogy a Macron-jelenség sok tekintetben hasonlít Jeff Koons 2016-os produkciójára. Akkor az amerikai „művész” iszonyatos médiahátszéllel sikeresen hitette el Párizs döntéshozóival, majd talán a közönségével is, hogy felfújható színes nyulai és óriás cukormalacai az avantgárd művészet csúcsai. Macron hasonló médiatámogatással győzte meg a franciákat, hogy az elitképző főiskola, az ENA volt növendéke, a Rothschild-bankház befektetési bankára, az Elysée-palota tanácsadója, gazdasági miniszter, a rendszerellenes indulatairól hírhedt párizsi VIII. kerület lakosa: forradalmár. Macron egyenesen Révolution címmel írt könyvet, amelynek a komoly ideológiai tartalmáról a legjobban a könyvet bemutató fülszövegből tájékozódhatunk, ami nem más, mint Macron puszta fényképe. Mindenesetre az igen sajátos „rendszerellenesség”, amely sokaknak eszébe is juttatta a régi igazságot, hogy változtass meg mindent, hogy semmi se változzon, az elnök mondanivalójának lényegi elemét jelentette. A hatalmasok örök súgója, egyébként Macron híve, Jacques Attali szerint az elnök „nem a rendszer ellensége, hanem a legjobb terméke”.

MTI/EPA pool/Alain Jocard

Egyelőre a Macron-jelenség végtelen ürességével hódít, de hódít, és végül is ez az, ami számít.

Hiszen a tények nem nagyon mondanak mást: az elnök pártja a szövetséges MoDemmel vasárnap megszerezte a leadott szavazatok 32 százalékát, jóval megelőzve a 16 százalékot szerző jobboldalt, a 13 százalékos szélsőjobboldalt, a 11 százalékos radikális baloldalt és a 7 százalékos szocialistákat is. A csak egyéni választókörzetekből álló rendszer aránytalansága ezt a győzelmet a mandátumok terén elsöprővé teheti jövő vasárnapra: Macronéknak 415–455 képviselőt jósolnak, a jobboldalnak 70–110-et, a szocialistáknak 20–30-at, a radikális baloldalnak 8–18-at, a szélsőjobboldalnak 1–5 mandátumot.

Talán egyedül az 1958 óta nem látott, igen alacsony részvételi arány (48 százalék) árnyékolja be az elnök számára a képet: ha Franciaországot egy 100 választóból álló közösségnek képzeljük el, akkor Macron pártjára közülük csak 11-en szavaztak. De hát ez alighanem kevéssé bántja az elnököt. Sőt, az alacsony részvételi arány miatt majdnem 26 százalékot kellett szerezni, hogy egy jelölt kvalifikálja magát a második fordulóba, ami szintén az elnöki pártnak kedvez: mindösszesen egyetlenegy választókerület van, ahol három jelölt lesz, még brutálisabb adat, hogy az 577-ből összesen húsz kerületben van klasszikus jobboldali–baloldali összecsapás, azaz ahol nincs jelöltje az elnöki pártnak.

Ismét bebizonyosodott egyébként, hogy a francia V. köztársaság logikájában az elnökválasztás eredménye maga után húzza a nemzetgyűlési választások eredményét is. Különösen így van ez 2002 óta, amikor is a két ciklust egymáshoz igazították, a két választás között pedig alig egy hónap van. Igaza lehet a centrista volt miniszterelnöknek, Jean-Pierre Raffarinnek, aki lényegében kimondta, hogy 2002 óta ennek az úgynevezett félelnöki szisztémának nem sok értelme van: a frissen megválasztott elnök a népszerűségén lovagolva tulajdonképpen „kinevezi” a parlamenti képviselőket.

A győzelem akár olyan mértékű is lehet, hogy szinte nehéz is a többi pártról beszélni. A szocialistákat egyszerűen elsöpörte a Macron-henger és kormányzásuk tragikus mérlege, az áldozatokat pedig, akik be sem jutottak a második fordulóba, még felsorolni is nehéz: a párt vezetője, a párt volt elnökjelöltje, egykori miniszterek sora, akik nem álltak be Macron mögé. A Szocialista Párt jövője most közelebbinek tűnik a görög PASOK-éhoz, azaz a perifériára sodródáshoz, mint mondjuk a brit Labourhez, azaz egy potenciális váltópártéhoz.

A szélsőjobboldalt is alaposan megtépázta az elnökválasztási vereség. Talán nem is a vereség ténye a sokkoló számukra, hiszen soha egyetlen felmérés sem mutatta azt, hogy Marine Le Pen megnyerhetné a második fordulót, hanem annak aránya, valamint a jelölt nem eléggé meggyőző teljesítménye. Valószínűleg a párt szavazóinak jó része elgondolkodott azon, hogy érdemes-e olyan pártra szavaznia, amelynek semmi esélye sincs a győzelemre. Az is gondot okozhat, hogy a hírek szerint a párt kádereinek fejében is kezd megfordulni valami ilyesmi, s alighanem lennének páran, akik nem ütnék el egy „macronistáktól” megszabaduló, keményebben jobboldali párt szövetséget kereső kezét. Marine Le Pennek lesz elég dolga a párton belül, s az egyetlen jó hír számára, hogy mindezt talán képviselőként teheti, hiszen igen jól áll saját körzetében.

MTI/EPA pool/Christophe Petit Tesson

A radikális baloldal drágán fizeti meg, hogy igen sok helyen az elnökjelöltjük, Jean-Luc Mélenchon képtelen volt megállapodni a Kommunista Párttal, noha ez persze nem elégséges magyarázat arra, hogy a mozgalom miért kapott majdnem feleannyi voksot arányaiban, mint Mélenchon az elnökválasztásokon (19,6 százalék). Itt a pozitív jel az lehet, hogy maga Mélenchon képviselő lesz, mint ahogy talán újra sikerül némi életet verni a Párizst övező híres „vörös övbe”, a volt kommunista külvárosokba, hiszen a mozgalom jelöltjei igen jól állnak például Montreuilben vagy Saint-Ouenban. Másrészről Mélenchon mozgalma valóban a baloldal legnagyobb erejévé vált. Kérdés persze, hogy mit ér ez a keserű diadal a halódó Szocialista Párttal és az országos politikában lényegében halottnak tekinthető Zöldekkel és kommunistákkal az oldalukon. Alighanem nem túl sokat.

A jobboldal, a Les Rébublicains (LR) jobboldali párt és az UDI, a centrista konzervatív liberálisok szövetsége sem lehet sokkal boldogabb: még egy éve is úgy tűnt, látva François Hollande elnök példátlan népszerűtlenségét és a párt sikereit az önkormányzati, majd a regionális választásokon, hogy az elnökválasztások „elveszíthetetlenek” a jobboldal számára. Hát sikerült elveszíteni az elveszíthetetlen elnökválasztások után a szintén elveszíthetetlennek gondolt nemzetgyűlési választásokat is. A pokolra szállás pedig várhatóan folytatódni fog a második fordulóban is, hiszen az elnöki többség olyan területeken is veszélyezteti a jobboldalt, ahol ez eddig elképzelhetetlennek tűnt. Ilyen például Párizs leggazdagabb, XVI. kerülete, a szintén igen sikkes Chantilly, ahol ráadásul egy volt miniszter a jelölt, aztán Hauts-de-Seine, ahol a főváros jómódúbb külvárosai találhatók, és így tovább.

Nyilvánvalóan nem tett jót a választási eredménynek, hogy a párt tenorjai már hetek óta hangsúlyozzák: készek támogatni Macron elnök politikáját a Nemzetgyűlésben. Alighanem számos jobboldali szavazónak eszébe juthatott, hogy akkor mi értelme lenne az LR-re szavazni. A párt arra számított, hogy vagy Macronnak szüksége lesz rájuk a többséghez, vagy nélkülük is többségbe kerül, de ez a többség olyan szűk lesz, hogy egy „konstruktív ellenzéki” szerep nagyon is eljátszhatóvá válik. Ma már úgy merül fel a kérdés: mi értelme van a konstruktív ellenzéknek, ha a kormányon levők nem nagyon kérnek ebből a konstruktivitásból? A jobboldal számára az egyetlen jó hír a Nemzeti Front (FN) nagy bukása, hiszen ezzel mindenképpen szabadabb tér nyílt egy jobboldali újraépítés felé. Ez pedig keményen jobboldalinak tűnik, hiszen Macron elfoglalja a centrumhoz közel álló jobboldal immár teljes egészét.

Az V. köztársaság pártrendszere tehát gyökeres átalakuláson megy éppen végbe, noha a helyzet több mint paradox, hiszen ez a lehető legkevésbé jár együtt a rendszer lényegének megváltozásával. Az a gyanúnk, hogy pontosan ez lehetett Macron szándéka.