Lefutott verseny?

„Európa vasárnap Németországra figyel” – írta a Le Monde. Így igaz. A német választók döntése hatással lesz félmilliárd EU-polgár jövőjére, tehát a miénkre is. Európa legnagyobb és gazdaságilag legerősebb országa politikájának meghatározó szerepe van az európai közösség integrációs politikájától az euró stabilitásán át a gazdasági válság megoldásáig minden fontos közös kérdésben. A világ legtöbb fővárosában abból indulnak ki, hogy harmadszor is Angela Merkel alakít kormányt Berlinben, mert a kancellár asszonynak olyan a nemzetközi tekintélye, mint Konrad Adenauer óta egyetlen német kormányfőnek sem volt. De Németországban is a megkérdezettek közel kétharmada tartja alkalmasabbnak Merkelt a kancellári posztra, mint kihívóját, az SPD jelöltjét, Peer Steinbrücköt. Ám ennek ellenére egyáltalán nem biztos, hogy ő lesz a következő kancellár. A közvélemény-kutatások szerint pártjának, a CDU/CSU-nak nem lesz abszolút többsége, tehát a kormányalakításhoz koalíciós partnerre szorul.

Biztosra vehető, hogy ha a liberálisoknak sikerül átlépniük az ötszázalékos parlamenti küszöböt, akkor marad a konzervatív–liberális-kormánykoalíció Angela Merkel kancellárral. Ha nem, akkor kezdődhet a találgatás.

A közvélemény-kutatások szerint a választók több mint fele a nagykoalíciót tartaná a legjobb megoldásnak. Érthetően. A konzervatív–szociáldemokrata-együttműködés sikeres volt 2005 és 2009 között. Merkel kancellár (CDU/CSU) és Steinbrück pénzügyminiszter (SPD) eredményes politikájának köszönhetően Európában Németország oldotta meg a legsikeresebben az akkor kezdődő világgazdasági válság jelentette problémákat.Ennek ellenére a nagykoalíció a vasárnapi választások után valószínűtlen. Először azért, mert Peer Steinbrück, az SPD kancellárjelöltje kijelentette, hogy még egyszer nem vesz részt egy Angela Merkel vezette kormányban. Ő kancellár akar lenni. Személye persze nem lenne pótolhatatlan, ha a párt is akarná a nagykoalíciót. De nem akarja, és erre jó oka van. Az SPD volt ugyanis a négy év előtti együttműködés vesztese. A közös kormányzást követő választásokon elért 23 százalék a párt háború utáni történetének legrosszabb eredménye volt. Merkel kancellár személye ugyanis annyira rányomta a bélyegét a kormánykoalíció eredményeire, hogy a közvélemény minden sikert az ő számlájára írt.

De elvi szempont is szól a nagykoalíció ellen. A bejáratott parlamenti demokráciában az ellenzék ugyanolyan fontos, mint maga a kormány. A nagykoalíció felborítja ezt az egyensúlyt . Ezért a demokratikus játékszabályok elkötelezett támogatói csak válsághelyzetben beszélnek a parlamenti erőviszonyok egyirányú eltolásának létjogosultságáról. Hétköznapi körülmények között viszont kell egy erős kormány és vele szemben egy erős ellenzék. (Ez a felfogás megkérdőjelezi a nálunk kialakult helyzet demokratikus voltát.)

Németországban a két nagy párt már két évvel ezelőtt megnevezte a számára ideálisnak tekintett koalíciós partnereket. A CDU/CSU az eddigi szövetségest, a liberális FDP-t választotta, az SPD a Zöldeket. Angela Merkel kormányának helyzetét mára az FDP katasztrofális személyi és tárgyi politikája veszélyezteti. A párt korábbi elnöke, Guido Westerwelle, akinek vezetésével az FDP fennállásának legjobb eredményét, 16 százalékot ért el négy évvel ezelőtt, sikerrel küzdötte le pártját az ötszázalékos parlamenti küszöb környékére, és egyáltalán nem biztos, hogy most is bekerül a Bundestagba. Westerwellét sorozatos baklövései miatt leváltották a pártelnöki posztról, de az FDP presztízsokokból ragaszkodott ahhoz, hogy ő maradjon a külügyminiszter. Utódjául a párt élére a tapasztalatlan és – mint később kiderült – tehetségtelen Philip Röslert választották. A koalíciós játékszabályoknak megfelelően ő kapta a gazdasági miniszeri posztot is. (Érdemes itt emlékeztetni arra, hogy ellentétben a mostani szereplőkkel, az FDP a múltban olyan sikeres külügyminisztert adott az országnak, mint Hans-Dietrich Genscher, és olyan gazdasági minisztert, mint Otto graf Lambsdorf.)

De nem felhőtlen a viszony a keresztény testvérpártok, a CDU és a CSU között sem. Bajorországban hagyományosan csak a CSU indul a választásokon, az ország többi tartományában a CDU. A CSU jobboldali konzervatív párt, a CDU liberális-konzervatív. Köztük az ellentét ötven éve éppen úgy programozott, mint az ezt követő kompromisszum. Demokrácia a gyakorlatban! – mondják. A két párt közül a kormányfőt mindig a CDU adta. Az ő feladata közös nevezőre hozni a két, egymás között sem mindenben egyetértő keresztény pártot a kormányzáshoz szükséges harmadik koalíciós partnerrel, jelen esetben a liberális FDP-vel, már ha az bekerül a Bundestagba. Múlt vasárnap a bajor tartományi választásokon a liberálisok nagy vereséget szenvedtek: nem tudták átlépni az ötszázalékos parlamenti küszöböt. A CSU viszont abszolút többséget kapott Münchenben. Ez az eredmény tovább gyengíti az FDP berlini esélyeit, és erősíti a CSU helyzetét a remélt koalícióban. A liberálisok azonnal kampányt kezdtek a CDU második szavazatáért. (Az elsőt a helyi jelöltre, a másodikat az országos pártra adják a választók.) A CDU egyszer már nagyon ráfizetett az alsó-szászországi tartományi választásokon arra, hogy biztatta választóit: a koalíció megtartása érdekében adják a pártra szóló szavazatukat az FDP-nek. A liberálisok ugyan bekerültek a tartományi parlamentbe, de a CDU a leadott voksok miatt nem lett legerősebb párt, s így az SPD alakított kormányt. Most az a jelszó: „A második szavazat Merkelé.”

De mi lesz akkor, ha az FDP-n ez sem segít? A CDU/CSU egyedül nem tud kormányt alakítani. A másik oldalon viszont az utolsó közvélemény-kutatások szerint nem válik be az SPD és Zöldek közös próbálkozása a Merkel-kormány leváltására. Nekik sem lesz abszolút többségük. Kettőjüknek együtt nincs annyi támogatójuk, mint a CDU/CSU-nak – egyedül. Rajtuk az segítene, ha megszegnék adott szavukat, és koalícióra lépnének a volt keletnémet utódpárttal, a Balosokkal. Ez persze nem kizárt, hiszen a politikában volt már példa arra, hogy egy párt megszegte adott szavát.

Marad tehát a kérdés: milyen berlini kormány szolgálná leginkább a mi érdekeinket? Ha a „mi” a magyar népet jelenti, azt mondanám, majdnem mindegy. A németek szeretik a magyarokat, kormányaik – párthovatartozástól függetlenül – szívesen támogatnak bennünket.

Más a helyzet az Orbán kormánnyal, pontosabban a miniszterelnök személyével. Nagyszájú, arrogáns hősködőnek tekintik, aki a jobb- és baloldal számára egyformán szalonképtelen német politikai körökben. Ezt szó szerint kell érteni. Legutóbb a bajor parlament konzervatív (!) elnöke nem volt hajlandó fogadni a látogatására Münchenbe érkezett magyar miniszterelnököt. Ez pedig sokat árt külföldön a magyarságnak.