Ketten a lejtőn
Van valami egészen perverz a hírszolgáltatásban és a nyomában kialakuló közgondolkodásban. Az „agyak” arra vannak beállva, hogy hány álruhás orosz katona és rendszám, felségjelzés nélküli tank, csapatszállító jármű szivárog át Ukrajnába; vagy hogy képes lesz-e visszaszerezni az ukrán hadsereg a kelet-ukrajnai orosz rebellisek által elfoglalt területeket, talán még a Krím félszigetet is... A fegyverdörgés elnyomja a hadban álló felek nyomorúságának kemény tényeit, holott Ukrajna is, Oroszország is a gazdasági összeomlás felé tart. Ukrajna már benne is van talán.
Oroszország és Ukrajna egy tekintetben édestestvérek: a rendszerváltás után, a kilencvenes években a felhalmozott állami vagyont az oligarchák szippantották fel, természetesen korrupt módszerekkel, mert másként ez nem lett volna lehetséges. Ukrajnában húsz év óta már a gyerek is tudja, hogy a korrupció maga az élet. Úgy szerzel diplomát, úgy jutsz feketén jövedelemhez. A politikai elit a vagyont ügyes vállalkozóknak játszotta át, és közben teletömte a saját zsebét.
És ha valaki azt hinné, hogy ez a vagyon magánkézben jobban működött, mint az állam kezén, hatalmasat téved. 1991 óta az összes megtermelt nemzeti jövedelem (GDP) 30 százalékkal csökkent, és a szovjet érában az átlag ukrán 20 százalékkal módosabb volt, mint manapság. Viszont! A magánkézben felhalmozódott vagyon és az egyéni jövedelem közötti távolság nőttön nőtt, miáltal Ukrajna (egy svájci bankelemzés szerint) ma a világ legegyenlőtlenebb országa; Oroszország szorosan követi.
Két „forradalom” után a velünk szomszédos ország mind a mai napig zuhanórepülésben van. Idén nemzeti valutája, a hrivnya 50 százalékot (!) veszített az értékéből a dollárral szemben, az infláció 20 százalékon áll. A valuta értékvesztése annyit jelent, hogy átkozottul nehéz lesz kitermelni, illetve kifizetni 2016 végéig azt a 14 milliárd dollárt, amivel Ukrajna a külföldi hitelezőinek tartozik. Majdnem lehetetlen. Szakértők az ukrán nemzeti bank teljes valutatartalékát körülbelül ennyire becsülik. (A tízmilliós Magyarország jegybankja legalább háromszor ennyi fölött rendelkezik...)
Minthogy a Krím bekebelezése és a két kelet-ukrajnai (orosz) „népköztársaság” kikiáltása, Ukrajna feldarabolása miatt a Nyugat rokonszenve Kijev mellett van, az uniónak és az IMF-nek kell (kéne) „összedobnia” azt a pénzt, ami az ukrán tartozások kiegyenlítéséhez és – nem mellesleg – az oroszoktól vásárolt gáz kifizetéséhez (havi 700 millió dollár) szükséges. Az IMF-től eddig aprópénz, 7 milliárd jött be az ukrán államkasszába.
Ehhez azonban az új ukrán kormánynak is fel kell valamit mutatnia. Egy politikai és gazdasági reformcsomagot. Mint tudjuk, a Porosenko–Jacenyuk-tandem ebből a fölényesen megnyert választások óta semmit se volt képes elvégezni, egyelőre működőképes kormány sincs. Mint tudjuk, ami a gazdaságot illeti, a reformok megszorításokkal járnak, és az ilyesmik a politikusokat aligha teszik népszerűvé, pláne, ha az életszínvonal amúgy is megállás nélkül süllyed.
De én a politikai reformra helyezném a hangsúlyt. Elkerülhetetlennek gondolom, hogy a „népköztársasággá” alakult Donyeck és Luhanszk megye (avagy régió) ne jusson autonómiához, végtére is e két terület ipara, szénbányászata nélkül Ukrajna koldusbotra jut. A teljes GDP 16 százaléka normális körülmények között innen származik, de a kitermelt szén 95 százaléka is. A háború folytán a két megyében 60–85 százalékkal csökkent az ipari termelés, tehát a rehabilitáció elkerülhetetlen. (Az nem módszer, amellyel a kijevi kormány él, hogy tudniillik a donyeckieket-luhanszkiakat mindenfajta állami juttatás – például a nyugdíj – megvonásával bünteti, mondván, fizessenek az oroszok...) Ha nem történik meg, exportálni se lesz mit.
A baj az, hogy Oroszországnak kicsit sokba kerül Ukrajna meghódított részeinek fönntartása, nemhogy rehabilitálása. Minthogy a Krím félszigetnek nincs szárazföldi összeköttetése az (immár) anyaországgal, az élelemtől az üzemanyagig mindent tengeri úton kell eljuttatniuk a krími oroszoknak. Plusz fizetniük kell őket, nyugdíjat folyósítaniuk stb. Elképzelhetetlen, hogy hasonló előforduljon Kelet-Ukrajnában. Az orosz államkincstár az olajár zuhanása miatt nincs abban a helyzetben, hogy – szankciókkal is terhelten – eltartson ekkora területeket. Még akkor sem, ha hurokba szorította Ukrajna fejét. Részben azzal, hogy kikényszerítette a földgázadósság kiegyenlítését, részben azzal, hogy kötvényformában hitelezett vagy négymilliárdot, amely elvben hosszú lejáratú, de ha az ukrán államadósság a GDP 60 százaléka fölé emelkedik (a mienk 80 fölött van), akkor követelheti a gyorsított fizetést.
(Mi is izgalommal várhatjuk a jövő évet, mert rejtély, mennyit fognak kérni az oroszok a földgázért. Éppenséggel a hordónkénti 100 dolláros engedmény, amit Ukrajna megkapott, nekünk is kijárna, de ki tudja? Paks kiegyenlítő hatású? A mi nyakunkon is van egy hurok.)
Tény: Oroszországnak semmi sem árthat többet, mint a kőolajár zuhanása. Exportbevételeinek kétharmada az energiahordozókból származik. A többi fegyver és nemesfém, esetleg szőrme. A kőolaj világpiaci ára (a földgáznak hasonló ára nincs) a korábbi 110 dollárról lassan 80 alá süllyed, miközben a kereslet nem növekszik. (Vö. japán recesszió.) Közgazdászkörökben egyetértés van arra nézve, hogy „legalább” 90 dolláros olajár kell ahhoz, hogy az orosz gazdaság növekedőképes legyen. Ebből pillanatnyilag semmi nem látszik, 2015 végéig jó esetben az olajár átlagban valamivel 80 dollár fölé emelkedhet.
És akkor még ott vannak az adósságok. Igaz, a nagy kőolajbevételekből az orosz fiskus óriási tartalékokat halmozott fel (a becslések bizonytalanok, 350 és 450 milliárd között mozognak), de Putyinnak, miközben nem képes hosszú lejáratú hiteleket fölvenni, 500 milliárdnyi külső adóssága van, és ebből a jövő év végéig 130 milliárdot kell törlesztenie. A tartalék „maradéka” nem szabad felhasználású, mert a nyugdíjakat is fizetni kell valamiből, mielőtt kirobbanna a forradalom.
De nemcsak az orosz állam van eladósodva (érdekes: sokkal jobban, mint az ukrán), hanem a legnagyobb és legexportképesebb cégek is. Döbbenten olvastam, hogy a 70 százalékban állami tulajdonban levő olajóriás, a Rosznyefty 44 milliárd dolláros gyorssegélyt kért a kormánytól, melyet nem tudott nem megkapni, mivel 160 ezer embert foglalkoztat. Nem engedhetik meg, hogy csődbe menjen.
Persze az oroszokat lehet tovább nyomorgatni, Ukrajna miatt újabb és újabb szankciókkal sújtani. De Oroszország azért annál mélyebben épült be a világgazdaságba, mint hogy kereskedelmi partnerei tétlenül nézzék fenyegető csődjét. Prognosztizálható, hogy – hacsak az amerikaiak nem nagyon erőszakoskodnak – az unióban beindul egy „mozgás” a meglevő szankciók visszafogásának irányába. Még olyan, ellenségesnek mondható országok, mint a baltiak is elég sokat exportálnak a határon túlra ahhoz, hogy ne érezzék a bőrükön a szankciók súlyát.
De ha nehezebb fajsúlyok után nézünk, azt látjuk, hogy Putyin akár fenyegetni is tud: Angela Merkelnek például azt üzente, hogy 300 ezer német munkahely függ az orosz–német kereskedelemtől. Ami valószínűleg igaz, akkor is, ha a német kancellárt nem hatotta meg. De ismerjük a német ipari és kereskedelmi kamarák folyamatos morgolódását, és én magam nem nagyon hinném, hogy ez hatástalan marad Merkel politikájára. Erős orosz érdekeltségű osztrák és svéd bankok is félnek. Ugyanakkor senki nem akarja, hogy ebből a hatalmas csörtéből Putyin jöjjön ki győztesen, hiszen az azzal a tanulsággal járna, hogy tesz, amit akar, hódít, ahol akar, a világ elviseli. Hol a megoldás?
