Két háború Iránban
Forradalom? Még nem az, de a folyamatot aligha lehet megállítani. Harmincévnyi papi uralom után a perzsáknak „tele lett a hócipőjük” a turbánosokkal. A hetvenmilliós, kétharmadában harminc évnél fiatalabb népesség változást akar, nem kér azokból a tálibokra emlékeztető tilalmakból, amelyeket Khomeini ajatollah iszlám forradalma erőszakolt rá, és amelyek örömtelenné teszik az életét. A minapi, nyilvánvalóan elcsalt elnökválasztás fölfedte, hogy a papi egyeduralmon súlyos rések tátonganak. Az erjedés a rendszeren belül indult el, a jelszó pedig a reform, nem a gyökeres változtatás. ACZÉL ENDRE írása.
Irán Khomeini 1979-es iszlám forradalma óta most mozdult meg először. Százezres tüntetések az elmúlt harminc évben nem voltak. De túl sok idő múlt el ahhoz, hogy a rendszer érintetlenül maradjon. A június 12-i elnökválasztáson Khomeini örököse, a Legfőbb Vezető – Ali Khamenei ajatollah – az iráni értelmiség, a középosztály, sőt a papság egy jelentős rétegének szemében is népszerűtlen, durván populista, kiszámíthatatlan és gyűlölködő Ahmadinezsád újraválasztását vette pártfogásába, szemben a rivális Mir Husszein Muszavival.
A nép hangja
Ha azt vesszük, hogy Muszavi Khomeini idején nyolc éven át miniszterelnök volt, és az ő jelöltségét támogatta az iszlám forradalom egyik vezéralakja, a ma is elképesztően befolyásos Rafszandzsani ajatollah, volt elnök, továbbá a népszerű Khatami – ugyancsak volt elnök –, akkor egy szempillantás alatt kiderül, hogy a dráma főszereplői ugyanabból a fészekaljból valók. Csakhogy az egyik már érzi a rendszer anakronisztikus voltát, a másik meg tovább szorítana a kötelékeken. Az egyik hallja a „nép hangját”, a másik meg nem.
Ali Khamenei elkövette azt a hibát, hogy mielőtt az erre való legfelsőbb testület hitelesítette volna a választás végeredményét, rátette személyes pecsétjét az Irán nemzetközi tekintélyének inkább ártó, mint használó, de a szegények, a kisemberek és az alsópapság körében kétségkívül népszerű Ahmadinezsád majd kétharmados győzelmére. Muszaviék hiába kiáltottak csalást, hiába mentek százezrek az utcára tüntetni, ő elrendelte, hogy a belügyminisztérium által kihirdetett eredményt tudomásul kell venni.
A szó gyakorlati értelmében Ali Khamenei megtiltotta a további megmozdulásokat, ami azzal a következménnyel járt, hogy a „rendvédelmi szervek” – a rohamrendőrség, a reguláris fegyveres szervezetnek számító „forradalmi gárdisták”, de mindenekelőtt a hajdani magyar munkásőrségre hajazó milícia – a rákövetkező napokban nekiestek a békés tüntetőknek. Voltak kőhajigálások, rombolások, gyújtogatások is, ezek közül a legkomolyabbakat szinte egészen bizonyosan a titkosrendőrség követte el: ütlegelés, vízágyúk, könnygáz, tíz halott.
Egy hét után – lapzártánkig – némiképp elcsendesedett az utca, de a Muszavi-tábor nem tágít attól a követelésétől, hogy a választás eredményét törölni kell, és újra a szavazóhelyiségekbe kell hívni az embereket. Itt nyugtázzuk: nem sokkal június 12-e előtt a közvélemény-kutatások jelentős, 15 százalékpontos előnyt mutattak ki Muszavinál, majd erre jött az Ahmadinezsádnál 24 millió, ellenfelénél viszont csak 13 millió szavazatot jelző „végeredmény”. Valakik annyira biztosra akartak menni, hogy a volt miniszterelnök szülőföldjén is az ellenfelet hozták ki győztesnek. Muszavi azt mondja, napokkal a választások előtt Ahmadinezsádra „leadott” szavazatokkal teli, előre lepecsételt ládák ezrei lepték el a mozgó szavazóhelyiségekké előléptetett teherautók platóit.
Fékek a rendszerben
Az, hogy a Legfelső Vezető és az ultrakonzervatív felsőpapság mitől félt, nyilvánvaló. A Khomeini által hátrahagyott rendszer iszlamista jellegének a meggyöngülésétől. Noha Mohamed Khatami személyében már volt olyan elnöke Iránnak, aki őszintén akarta a reformokat, és nagyon népszerű is volt, a rendszer felépítése olyan, hogy a Legfelső Vezető (főpapi mivoltánál fogva) nemcsak megfellebbezhetetlen erkölcsi tekintély, hanem mellesleg a fegyveres erők főpararancsnoka, a bíróságok, ügyészségek és a teljesen állami ellenőrzés alatt álló közmédia ellenőre, valamint a hozzá Ahmadinezsád-módra hűséges államfő jogosítványai folytán a belbiztonsági apparátus irányítója is. Hiába vannak – tagadhatatlanul – beépítve a rendszerbe fékek, és hiába tartja ezeket a markában a már említett Rafszandzsani ajatollah, gyakorlatilag Ali Khamenei akarata érvényesül.
Hacsak el nem söprik őt is, ahogyan az a sahhal is megesett. Most, hogy a politikai harcba közvetlenül beavatkozott, és nem csinált titkot abból, hogy egy elvben független választásnak csak egyfajta kimenetele fogadható el számára, összekötötte önnön jövőjét Ahmadinezsádéval. Ilyesmi korábban nem fordult elő.
Ibrahim Obama
Van abban cseppnyi számító kétségbeesés, hogy Ali Khamenei a lázadásért nagyrészt a külföldet tette felelőssé. A lázadók pontosan tudják, hogy ez nem igaz, de a büszke irániakra mindig hatással van egy olyan érv, hogy nekik Amerika, Nagy-Britannia és Izrael akar diktálni. A széthúzó elit köreiben például teljes egyetértés van arra nézve, hogy az országnak nukleáris hatalommá kell válnia, máskülönben nem lesz „versenyképes” a térség már atomfegyverrel rendelkező országaival (Pakisztán, Izrael), és nem lesz tekintélye abban az Amerika-barát szunnita–mohamedán tengerben, amely őt, az egyetlen síita–mohamedán hatalmat, amely nem arab, körülveszi (Szaúd-Arábia, a sejkségek stb.). Innen van, hogy Barack Obama amerikai elnök több mint visszafogott modorban reagált az iráni rendszer belső bajaira, és csak odáig ment el, ameddig minden hasonló esetben tette volna: az erőszak alkalmazásának beszüntetését kérte mindazokkal szemben, akik alapvető emberi jogaikkal – a szólás és a tüntetés szabadságával – próbálnak élni.
Abban a nevezetes, június legeleji, kairói beszédben, amelyben újból hitet tett az iszlám világ felé kinyújtott békejobb, a tisztelet és a megbecsülés politikája mellett, „Ibrahim” Obama – elsőként az amerikai elnökök sorában – váratlanul megkövette Irán népét a bő ötven évvel ezelőtt demokratikusan megválasztott, az olajkincseket államosító miniszterelnök, Moszadik brit–amerikai megpuccsolása miatt.
Nők, net, táncok
Amit hitem szerint bölcsen tett, mert akármilyen retrogád légyen is a Khomeini-féle iszlám forradalom és a papi uralom bevezetése, Irán valóban e forradalom révén szabadult meg azoktól az idegen hatalmi kötelékektől, amelyek történelmét a 20. században döntő módon befolyásolták. Akár Ahmadinezsád, akár Muszavi, akár Khomeini, akár Rafszandzsani, ez az ország térségi közép- vagy inkább nagyhatalom kíván lenni, csak épp mostani elszigeteltségével, rendszerének anakronizmusával ez hiú álom. A felnövekvő, ha már fel nem növekedett új generáció, ellentétben az ultrakonzervatív felsőpapsággal és a tanulatlan alsópapsággal, kifejezetten tehernek érzi, hogy a nevében olyanok beszélnek, akik másodrangú állampolgárnak tartják a nőket, gyűlölködve tekintenek az internetre, legszívesebben betiltanának (bár már nem képesek rá) minden műholdas televíziót, s nem engednek táncolni és énekelni, de legfőképp önállóan gondolkodni.
Az elnökválasztás tünetszerűen jelezte a múlt és a jelen konfliktusát. Időhöz juthat ugyan a Legfelsőbb Vezető, de két háborút – az egyiket az elit reformereivel, a másikat a lázadó új generációval szemben – nem nyerhet meg.
