Kémcsaták – Angol–orosz-örökrangadó

Az első moszkvai brit képviseletet 1555-ben állították fel, s a két ország kapcsolatát azóta politikai és érzelmi hullámvasúthoz hasonlíthatjuk. Az elmúlt kétszáz esztendő három legjelentősebb európai konfliktusában, a napóleoni háborúkban és a két világháborúban ugyanazon az oldalon harcoltak, de közben és azóta is gyakran ellenséges viszonyban álltak egymással. Az angol közvélemény russzofóbiája a cári és a szovjet időkben ugyanolyan heves volt, mint napjainkban. Ellentmondásos módon viszonylag még Sztálin idejében volt az oroszoknak a legjobb hírük a szigetországban. A harmincas évek nagy nyugati válságai idején a Szovjetunió a töretlen haladás szigetének látszott, és nem csak a kommunisták szemében. Doris Lessing Nobel-díjas írónő leírja, hogy a második világháború idején az angol kiskatonák ágyaik fölé nem a király, hanem „Uncle Joe”, azaz Sztálin fényképét ragasztották ki. 1945 után azonban a hidegháború és a szovjet rendszer bűneinek a megismerése miatt megszűnt ez a rokonszenv, s még a balos értelmiség is inkább trockista lett.

Szergej Szkripal és a lánya, Julija

A másik oldalon az orosz arisztokrácia és az értelmiség évszázadokig francia befolyás alatt állt, és erősek voltak a német kapcsolatok is. Az angol nyelv csak az utóbbi évtizedekben vált az első idegen nyelvvé az orosz iskolákban. A kulturális kölcsönhatás ugyanakkor nagyon erős, a klasszikus orosz irodalom és dráma mindig népszerű volt a szigetországban, Shakespeare pedig még a legvadabb sztálini időkben is tarolt a szovjet színházakban. Maga II. Miklós cár Viktória királynő unokáját vette nőül, igaz, bukása után nem kapott menedékjogot Nagy-Britanniában, kérelmét királyi unokatestvére, V. György kénytelen volt elutasítani. A brit közvélemény ugyanis, nem minden ok nélkül, véreskezű zsarnoknak látta a cárt, akit aztán hamarosan kivégeztek a bolsevikok.

A két ország közti kémháború legszínesebb fejezete a húszas-harmincas évek fordulóján formálódott, amikor néhány „jó házból való” brit fiatalember a szovjet titkosszolgálat ügynöke lett. A cambridge-i ötök néven világhírűvé vált baráti kör tagjai kommunista meggyőződésből kezdtek el kémkedni az oroszoknak, és csaknem két évtizedig a brit külügy és a titkosszolgálatok magas posztjairól adtak át rendkívül fontos titkokat moszkvai megbízóiknak. Történetüket számos könyv, film, tévésorozat dolgozta fel, és még így is sok részlet „szigorúan titkos” maradt Moszkvában és Londonban is. Az ötökből mindmáig csak négy ember neve ismert, az ötödik személyét ma is kutatják és vitatják a szakértők. Igazi mesterkémek, ugyanakkor az életet habzsoló, színes egyéniségek voltak, nyilván ez is indokolja az életük iránti töretlen érdeklődést.

Álcázásuk sokáig olyan tökéletes volt, hogy egyikük, Kim Philby a spanyol polgárháborúban személyesen Francisco Franco tábornoktól vehetett át magas kitüntetést a fasisztákat dicsőítő cikkeiért, miközben persze rendszeresen jelentett Moszkvának. Guy Burgess szabadosságáról hírhedt homoszexuális, súlyos alkoholista és népszerű társasági ember volt. Részegen néha el is sütötte, hogy ő ideális szovjet kém lenne, hiszen egy homokos, részeges, sokat fecsegő alakról senki sem feltételezné, hogy kém. Karrierje csúcspontján a washingtoni brit nagykövetségről küldött adatokat az oroszoknak. Donald Maclean szintén szolgált Őfelsége washingtoni követségén, majd 1948-ban a kairói külképviseletre került. Tildy Zoltán későbbi magyar miniszterelnök, majd köztársasági elnök szerencsétlen sorsú veje, Csornoky Viktor a történészek szerint kairói magyar követként ebben az évben ajánlkozott fel a brit titkosszolgálatnak. Bár erre sehol nem találtam utalást, nincs kizárva, hogy „aktája” elkerült Macleanhez is.

Amikor csaknem két évtizedes sikeres kémkedés után a lebukás fenyegette őket, mindhárman a Szovjetunióba menekültek. Bár Sztálin „saját kémei” közül sokat kivégeztetett, a briteknek szerencséjük volt, életük végéig Moszkvában élhettek, jó körülmények között. Donald Macleant a felesége is követte Moszkvába, Guy Burgess szerzett vagy kapott egy orosz fiút magának, Kim Philby pedig orosz nőt vett el feleségül. Negyedik ismert társuk, Anthony Blunt mindvégig Nagy-Britanniában maradt, bár egyre többen sejtették, hogy ő is a mesterkémek közé tartozik. 1964-ben, a büntetlensége fejében titkos vallomást tett, amelyet a nyilvánosság csak 1979-ben ismerhetett meg, egy oknyomozó újságíró kitartó kutatásai után. Lovagi címétől ekkor megfosztották, egyéb baj nem érte. Állítólag az idős anyakirálynének, II. Erzsébet anyjának a kedvence volt, aki őskonzervatív arisztokrata létére imádta a sokat pletykáló meleg és kommunista férfit.

Ma is egy Moszkva környéki dácsában él George Blake, akit a koreai háború idején szervezett be a szovjet titkosszolgálat. Számtalan, Keletre átdobott nyugati ügynök nevével ajándékozta meg az oroszokat és a keletnémeteket, bár vallomása szerint kikötötte, hogy áldozatait ne végezzék ki. Az 1922-ben született, immár kilencvenhat éves kém utoljára tavaly novemberben tűnt fel a BBC kiváló, a YouTube-on is látható dokumentumfilmjében. Maga Alfred Hitchcock is filmet akart készíteni róla, de a halála megakadályozta ebben.

E mesterkémek részben azért válhattak legendás személyekké, mert minden bűnük és árulásuk ellenére meggyőződésüket követve álltak át a másik oldalra, és a brit közvélemény ilyen esetekben hajlik a lovagiasságra. A britek javára kémkedő volt KGB-tisztek inkább anyagi ellenszolgáltatásokért álltak át, és nem is illeszkedtek be annyira a brit társadalomba, hogy személyük különösebb érdeklődést váltson ki. A fiatalon polóniummal meggyilkolt Alekszandr Litvinyenko is csak tragikus halála után vált igazán ismertté. Ő egyszerre nyomozott a Nyugaton élő orosz bűnözők és Anna Politkovszkaja moszkvai meggyilkolása ügyében, s mindkettő halálos veszélyt jelenthetett számára.

Egy ismert összeesküvési teória szerint Harold Wilson, az 1964 és 1970, majd 1974 és 1976 között kormányzó brit munkáspárti miniszterelnök is szovjet ügynök volt. Maga Wilson ezt a sugalmazást a brit titkosszolgálat jobboldali munkatársainak provokációjaként értelmezte. Egyes források szerint még katonai puccsot is szerveztek ellene, ami kétségkívül szokatlan fejlemény lett volna a brit parlamentarizmus történetében. Annyi bizonyos, hogy a belső kémelhárítás, az MI5 valóban megfigyelte Wilsont, és egyes ügynökei titkos akciókkal próbálták aláásni kormányzását. Wilson bizonyosan nem volt szovjet kém, de a hidegháborús légkörben baloldali nézetei is gyanúsnak tűntek saját titkosszolgálata szemében.

A női kémek közül a történészek szerint Melitta Norwood volt a leghasznosabb a szovjetek számára. Ő is kommunista meggyőződését követve lett az NKVD ügynöke, többek között a brit atombomba titkát is kiszolgáltatta Moszkvának. 2005-ben, kilencvenhárom éves korában, büntetlenül hunyt el angliai otthonában. Mint annyi kommunistaszimpatizáns, ő is azzal magyarázta tetteit, hogy a szovjet rendszer „jó oktatást és egészségügyi ellátást biztosított a szegényeknek” is. Az erősen férfiközpontú brit világban talán nemének is köszönhette, hogy harmincöt éven át zavartalanul kémkedhetett az oroszoknak, és titka csak több évtizeddel nyugdíjba vonulása után derült ki.