Kém a birodalom szívében – Megbuktatta Hitlert, és semmit nem kért érte
A szociáldemokrata munkás fia vasúti tisztviselő volt, majd szívós szorgalommal tanult tovább, mígnem – még a weimari köztársaságban – felvették a külügyminisztériumba. Legtöbb társához hasonlóan a náci hatalomátvétel után is tovább dolgozott. Madridi, utóbb fokvárosi alkonzul volt, majd a szorgalmas, megbízható tisztviselő 1939-ben magas helyre, Karl Ritter különleges megbízatású nagykövet stábjába került. A meggyőződéses náci diplomata, akit utóbb a nürnbergi perekben elítéltek, a külügyminisztérium és a Wehrmacht főparancsnokságának összekötője volt, s e minőségében a hadsereg minden fontos adatáról, tervéről első kézből értesült. Szerény, szürke munkatársa, aki a kezén átfutó szigorúan titkos iratokból növekvő riadalommal látta, hová viszik országát a nácik, lelkiismereti kötelességének érezte, hogy cselekedjék. A kevés „kémek” egyike volt, aki nem anyagi vagy egyéb előnyökért, nem fenyegetés, zsarolás hatására tette, amit tett.
Pedig rengeteget tett. Amint titkos, csak évtizedekkel a háború után elérhetővé vált amerikai aktákból kitűnik, Fritz Kolbe, aki George Wood néven szerepelt a CIA elődjének, az OSS-nek a nyilvántartásában, több kiemelkedően fontos értesülést juttatott el a szövetségesekhez a háború alatt, mint bármely más kémük. Külügyi futárként rendszeresen vitt diplomáciai postát a berni német követségre. Máskor személyes ismeretség révén szerzett kiutazási engedélyt a semleges Svájcba, ahová a náci tisztségviselők gazdasági, politikai kapcsolataik ápolására vagy pénzük kimentésére amúgy is gyakran utaztak, így nem volt különösebben feltűnő a diplomata a vonaton. Ahogyan a viszonylag vastag lába sem. A nadrágja alá rejtette el a legbizalmasabb katonai és politikai értesüléseket tartalmazó táviratok, telexek másolatait. Titokban másolta le az iratokat, mielőtt hivatalában az eredetieket a szabályzat szerint elolvasás után megsemmisítették volna.
Svájcban titokban egy elegáns amerikai úrral találkozott, hogy átadja a kicsempészett papírokat. Az átvevő Allen Dulles, az amerikai hírszerzésnek, az OSS-nek az európai főnöke, a CIA későbbi igazgatója volt. Miután ugyanis a bizalmatlan britek elutasították, Kolbe az amerikaiaknál talált fogadókészségre. Amint a feljegyzésekből kitűnik,
Dulles elképedt, hogy önkéntese milyen mennyiségű és milyen fajsúlyú irattal érkezett. Először 1943 augusztusában, azután még számos alkalommal. A szövetségesek tőle értesültek, hol várták volna a németek a normandiai partraszállást. Tőle tudták meg, mire készülnek a japánok az ázsiai és a csendes-óceáni frontokon. Jelezte, hogy Berlinben meg tudják fejteni a kódolt amerikai táviratokat, és átadta a német kódokat. Előre beszámolt a zsidók deportálásának pontos terveiről, a magyarországiakról is, akárcsak a nácik rakétagyártásának alakulásáról,
az első lökhajtásos Messerschmitt vadászgép terveiről, nemkülönben a német haderő keleti fronti visszavonulási menetrendjéről. És elvitte Hitler kelet-lengyelországi főhadiszállásának, a Wolfschanzénak a részletes alaprajzát.
A rengeteg fontos értesülés és az, hogy Kolbe semmiféle ellenszolgáltatást nem kért, sokáig kételyeket ébresztett Washingtonban. Arra gyanakodtak, hogy a különös futár kettős ügynök, és hamis információkkal akarja megzavarni, félrevezetni a szövetségeseket. Ráadásul az értesüléseket a súlyuk miatt csak Franklin D. Roosevelt elnök, kormányának néhány tagja és a legfelsőbb katonai vezetés láthatta. Így idejében javarészt el sem juthattak a hadszínterekre, az információkat csak nagy késéssel hasznosították, ha egyáltalán. Csak akkor nyíltak mindig tágra a szemek, amikor kiderült, hogy a történteket Kolbe már régen jelezte. Alkalmasint Dulles volt az egyetlen, aki emberismerete, Kolbéval való találkozói alapján bizonyos volt, hogy nem csalóval állnak szemben.
Kolbe Berlinben kapcsolatban állt az ellenálláshoz tartozó politikusokkal, katonákkal, és azt javasolta Dullesnek, hogy dobjanak le ejtőernyővel Berlin közelében nagyobb amerikai kommandóegységet, amely az ellenállók támogatásával elteszi láb alól Hitlert. Az OSS főnöke azzal válaszolt, hogy Kolbe sokkal többet tud tenni az ügyért, ha a kockázatos akció helyett a helyén marad és onnan segít. Így is történt, a diplomata a háború végéig több mint 1600 titkos aktát vitt ki Bernbe. Sikerült elkerülnie a leleplezést, míg társai közül az 1944-es Hitler elleni merénylet után nem kevesen hóhérkézre kerültek.
Logikus lenne arra gondolni, hogy Fritz Kolbét a háború után mind Berlinben, mind a szövetséges fővárosokban kitüntetik, ünneplik, de erről szó sem volt. Dulles volt az egyetlen, aki kiállt érte, ám szerény nyugdíjnál többet nem tudott elérni.
Még azt sem, hogy Kolbe letelepedhessen az Egyesült Államokban. Hiába jelentkezett ugyanis a volt munkahelyén, a felszabadult (Nyugat-)Németország külügyminisztériumában, ott kezdetben javarészt továbbra is azok adták meg a hangot, akik az összeomlás előtt. És ők elutasították az árulónak bélyegzett diplomata foglalkoztatását,
s úgy döntöttek: kém nem jogosult arra a közalkalmazotti járadékra sem, amelyet a tárca más, volt munkatársai megkapnak. A francia Lucas Delattre szerint, aki Kolbe történetét elsőnek dolgozta fel könyvben, ebben Herbert Blankenhorn, Konrad Adenauer kancellár külpolitikai főtanácsadója játszotta a fő szerepet. Blankenhorn a háború alatt történetesen a berni német követségen dolgozott, utána hazájának római, londoni és párizsi nagykövete volt.
A nyugatnémet politikában egyébként is több évtizedes vita folyt arról, hogyan ítéljék meg hivatalosan azokat a diplomatákat, akik így vagy úgy ellenálltak és a hitleri rendszer helyett a hazájuk érdekeit védték. Az akkor még Bonnban működő külügyminisztériumban csak 1961-ben kaptak emléktáblát a tárca kivégzett ellenállói. Egy társuk, Rudolf von Schelicha csak 1995-ben került fel a táblára, mert addig úgy tartották, hogy a szovjet katonai hírszerzésnek dolgozó Rote Kapelle tagjaként ő is áruló volt. Miután kiderült, hogy nem tudott kivégzett társainak szovjet kapcsolatairól, ő is felkerült a táblára.
Kolbe berlini elutasítása után visszatért Bernbe, láncfűrészekkel ügynökölt, mígnem
1971-ben elvitte a rák. Harminchárom évvel később, 2004-ben Joschka Fischer akkori külügyminiszter jelentette be, hogy az új berlini külügyminisztériumi épület egyik tanácstermét róla nevezik el.
