K. úr

Szögezzük le axiómaként: aki azt gondolja, hogy a jelenkori sporteredmények elérhetőek teljesítményfokozók nélkül, annak csak azt tudjuk javasolni, hogy a mellékhatások tekintetében kérje orvosának vagy gyógyszerészének a segítségét.

Hogy pontosan mi és hogyan történt K. úr történetében, azt nyilván sohasem fogjuk megtudni. Két állítás áll egymással szemben, K. úré, aki főállásban diszkoszvetőbajnok, és egy nappal az olimpia előtt még éremesélyesként emlegették a londoni játékok tekintetében is, valamint egy osztrák doppingellenőré. Előbbi azt állítja, hogy őt az utóbbi nem is kereste, utóbbi azt állítja, hogy de, kereste bizony, ám a sportoló megtagadta a vizsgálatot. Az illetékes magyar szervek kivizsgálták az ügyet, és ártatlannak találták a sportolót. (Megkérdezték tőle, hogy ártatlan-e, és ő azt felelte, az.) Az illetékes nemzetközi szervek viszont nem fogadták el a védekezést, és az osztráknak hittek: két évre elmeszelték K. urat.

A részletek tehát sosem derülnek ki, a lényeget illetően meg mindenki tudja az igazságot. Az igazság az, hogy a világ élsportolói (legyen világos: valamennyien) folyamatos illegalitásban léteznek. Ezt az illegalitást segítik a vezetők, a szponzorok, az orvosi csapatok – ám ha valaki lebukik, mindannyian kihátrálnak mögüle. Vagyis az történik, hogy amikor a hazugság, amelynek fenntartásában mindannyian részt vesznek, lelepleződik, a sportolót kiveti magából ez a világ, és még erkölcsi megvetésben is részelteti.

Nem tudok ennél álságosabb, cinikusabb helyzetet elképzelni.

Ezért mondom, hogy K. úr – akármi történt is – ártatlan. Vagy legalábbis semmivel sem bűnösebb, mint azok, akik az érmekért küzdenek az olimpián. Annyit biztosan megérdemel, hogy tudja, az indulás jogát elvesztette, de a rokonszenvünket nem.