Holokausztügy Romániában
A holokauszttagadókat politikai értelemben a pártpolitika szélsőjobboldalán szokás keresni. Ehhez képest nem kis feltűnést keltett, hogy március elején egy élő televíziós vitaműsorban az ellenzékben lévő, baloldali Szociáldemokrata Párt szóvivője, bizonyos Dan Şova kijelentette: „Románia területén egyetlen zsidó sem szenvedett.” Ugyan pártja gyorsan elhatárolódott e közléstől, Şovát nem váltották le, csak elküldték tanulmányútra a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumba. Onnan már valószínűleg visszatért, de közszereplőként azóta se látták. ACZÉL ENDRE írása.
Dan Şova fiatal bukaresti ügyvéd. Nem antiszemita, nem profi holokauszttagadó, egyszerűen csak tudatlan. Rosszul vizsgázott történelmi jártasságból – és erre fizetett rá. Vétkét csak egyvalami enyhíti: úgy nőtt fel, hogy a „román holokausztot” kiirtották a tankönyvekből a nacionalizmussal teli Ceauşescu-korszakban. Igaz, az ügyvéd úr elolvashatta volna – mondjuk – a Curzio Malaparte néven író zseniális olasz haditudósító remekét, a Kaputtot, benne az 1941. június végi iaşi-i pogrom rettenetes képeivel, s akkor szerezhetett volna ismereteket a zsidóüldözésről, de hát ez a könyv, úgy látszik, nem volt meg a családi könyvszekrényben. Így aztán a tévévitában Şova „huszonnégy zsidóban” (!) jelölte meg a szóban forgó pogrom áldozatainak számát, holott a valóságos szám négyezernél nem volt kisebb.
Az ötödik hadoszlop
A román átlagember a szocdem szóvivőnél nem sokkal jártasabb. A romániai zsidóságra vonatkozó „alapismeretekből” hármat birtokol alaphangon. 1. Ellentétben Hitler minden más szövetségesével, a második világháborús Romániában megkímélték a zsidókat, holokauszt ott nem volt. 2. Ceauşescu, ellentétben a Varsói Szerződés többi tagországával, a hatnapos háború után (1967) nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. 3. Ugyanő engedélyezte a romániai zsidók tömeges kivándorlását Izraelbe. (Valójában: „eladta” őket, amiképp a szászokat az NSZK-nak...)
Az első pontra reflektálunk. Ion Antonescu marsall diktatúrájának (1941–1944) kezéhez csaknem háromszázezer zsidó és még pár tízezer roma vére tapad. Csakhogy. Az áldozatok – ha a két évszám közötti államterületet nézzük – Észak-Moldvát leszámítva nem Moldvából, nem a Havasalföldről és nem Dél-Erdélyből valók voltak, hanem Nagy-Romániának (1918–1940) azokról a területeiről – Besszarábiából és Bukovinából –, amelyeket Sztálin a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében alig egy évre bekebelezett, majd Antonescu, csatlakozva a Szovjetunió ellen indított náci hadjárathoz, visszatagosított.
A két „felszabadított” országrészbe bevonuló román katonai és csendőri erők dühe elemi erővel csapott le az ott élő nagy zsidó közösségekre, mert Antonescunak meggyőződése volt, hogy a zsidók „ötödik hadoszlopként”, a tiszavirág-életű szovjethatalom támaszaiként, Románia ellenségeiként funkcionáltak.
A Conducător, aki meggyőződéses és heves antiszemita volt világéletében, tízezrével deportáltatta a besszarábiai és bukovinai zsidókat a Dnyeszteren túlra, majd amikor hadai a németekkel együtt egészen az ukrajnai Odesszáig jutottak, ott folytatta a deportálással vegyes öldöklést.
A tömegkivégzésekkel párban járt az éhezés, a tífusz, a zsidók valósággal állati sorba (disznóólakba) kényszerítése; hullottak is, mint a legyek. Ami a módszereket illeti, bizarr, ha nem perverz német feljegyzéseket lehet olvasni azokból az időkből: a zsidók kiirtására szakosodott náci újbarbárok is fintorogtak azoknak a „kulturátlan” eszközöknek a láttán, amelyeket a román fegyveres és biztonsági erők alkalmaztak.
A teljes cikket elolvashatja a legfrissebb 168 Órában.
