Hogy a magyar liberalizmus milyen mélyre süllyedt

Két és fél évvel ezelőtt szemrehányást tettem Önnek, mert meglepődött, mi lett a Fidesz nevű pártból 2005-re („nem gondolta volna”). Utólag bocsánatot kérek önteltségem miatt.

Töredelmesen bevallom, én sem gondoltam volna 2006-ban, hogy az SZDSZ és legújabb elnöke képes lesz arra, amit az utóbbi hetekben tett és tesz.

Nemrég megjelent, A komáromi pontonhíd című könyvemet azzal zártam, hogy párbeszédet kell kezdeményezni mindenkivel, aki erre hajlandó. Pontosítanom kell. Vannak személyek, akikkel magára valamit adó, civilizált ember nem ülhet le egy asztalhoz. „Párbeszélni” sem. Ha mégis megteszi, saját hitelességét kockáztatja. Egy mégoly rövid „párbeszéd” során is annyi szenny tapadhat az emberre...

Mindezt annak kapcsán mondom, hogy az SZDSZ legújabb elnöke körbeházalta a parlamenti pártok elnökeit, mondván, párbeszédet akar velük folytatni. Magasztos program lenne, ha közben nem ült volna le a nagyobbik ellenzéki párt vezetőivel, akik nemrég tüntetően vihorászva együtt fényképezkedtek egy nyíltan antiszemita, uszító írással a nyilvánosság elé lépő személlyel. És komolykodó képpel együtt keresték, majd a szemétgyűjtés alapelveiben meg is találták a közös pontot a magyar parlamentben önfeledten zsidózó, magát minden alap nélkül kereszténynek nevező párt elnökével. Nem érezte, nem vette észre, hogy gesztusával pártját és saját magát járatta le? Fel sem merült benne, hogy a napról napra terjedő antiszemitizmust, az egyre agresszívebb rasszista gyűlölködést hitelesítette?

Mivel a jelek szerint a magyar liberálisok közül ettől senki nem undorodik, számomra nem marad más hátra, mint gratulálni a párbeszéd nagyszerű eredményéhez (a szemétbegyűjtéshez). Meglep, hogy az elveire annyira kényes párt ezeket a „párbeszédeket” szó nélkül lenyeli. Nem gondoltam volna, és szomorúan látom, hogy a magyar liberalizmus milyen mélyre süllyedt.

Azt is ízléstelennek tartom, hogy néhány, évente tízmilliókat kereső gazdasági „szakértő”, köztük a Magyar Nemzeti Bank legújabb elnöke, úton-útfélen azzal kampányol, hogy a kormány túl sokat költ „szociális” célokra. Az MNB elnöke jobban tenné, ha nem a költségvetéssel foglalkozna, ami nem az ő dolga, hanem azt vizsgálgatná, hogy százmilliárdokban mérve mekkora kárt okoz az országnak az a kamatpolitika, amely ilyen – az ország gazdasági teljesítőképességével nem indokolható – erős sávban tartja a forintot.

Ebbe az álságos bölcselkedésbe néhány adószakértő is beszállt, olyanok, akik köztudomásúan azzal keresik a millióikat, hogy a gazdagokat okítják, hogyan lehet minél kevesebb adót fizetni. A nagy szakértés közben arról „elfeledkeznek”, hogy a nyugdíj nem szociális támogatás, hanem olyan járadék, amit az aktív évtizedek befizetései alapoztak meg. Én a helyükben hallgatnék. Annál is inkább, mert a gazdagokat még gazdagabbá tevő „nagyszerű” ötletekkel „tele van a padlás”. (Si tacuisses, philosophus mansisses!)

Eközben a megsértett jó ízlés halkan zokog a sarokban. Ebben az országban azonban a magát baloldalinak és/vagy liberálisnak nevező értelmiség ezzel nem foglalkozik. Közülük többen olyan butaságokat írnak, hogy fáj. A napról napra, hétről hétre magányos harcát vívó néhány tiszteletre méltó publicista több támogatást érdemelne. Talán még időben szólunk: később senki ne panaszkodjon, hogy „nem gondoltam volna”.

Őszinte nagyrabecsüléssel:

Csernok Attila
E-mail