Hétköznapi pieta?
A terhesség újabb kalandnak látszott egy akadálymentesített életpályán. Márti nem csak nagyon szép lány volt, de okos is: elsőre felvették az orvosegyetem gyógyszerészeti karára. Édesapja pedig akkor volt a nagyközség egyetlen éttermének, a Tavasznak a vezetője, amikor az embereknek még tellett vendéglőre, hiszen dolgozni a közeli bányába jártak. Már akkor Ford Taunus állt az étterem előtt, amikor a tanácselnöké volt a másik autó, egy Moszkvics. OTP-lakás is került a házasságlevél mellé.
Szülés közben Márti villámcsapásszerű fájdalmat érzett. Még felfogta, hogy valami baj lehet, mert nagy lótás-futás kezdődött, aztán elfeketedett a világ. Csak később tudta meg, hogy szinte már a túlpartról hozták vissza a kicsivel együtt. A méhrepedésbe bele szoktak halni. Amikor a gyereket mutatták, piros foltot látott az arcán, azt kérdezte, mitől van. Még nem tudta, hogy mi mindent operáltak ki belőle, és hogy Tomi súlyos oxigénhiányos állapotban jött a világra – fel sem sírt.
Jogász férjével a budapesti orvostovábbképzőbe hordták a gyereket a piros folt miatt; egy híres professzor el is tüntette rendesen. Hónapokig nem tudták, talán nem is akarták felfedezni, hogy egy érgomolyagnál sokkal nagyobb itt a baj. Aztán Márti azzal hitegette magát: sikerülnie kell, csak nagy erőfeszítést kell tenni, csak a megfelelő orvost kell megtalálni, csak elég erősen kell hinni, és akkor minden rendbe jön! A gyerek még nem volt hároméves, amikor Márti férje becsukta maga mögött az ajtót. Azt mondta: ő még akar egészséges gyermekeket.
Tomi nem tud beszélni, nem tud ülni, állni, nem használ eszközöket. Édesanyja szerint igent és nemet tud mondani, és azt is mondja, hogy mama. És nevet, amikor a rádióban kabaré megy. Mindebből más semmit sem hall, csak ő. „Nekem Tomit húzta a fehér egér. Neki nem lehet másik anyukája, belőle nekem kell kihoznom, amit lehet, neki kell biztonságot adnom.” Ezt mondta magának Márti akkor is, amikor véget vetett fia rövid intézeti tartózkodásának: megbetegedett a néni, aki korábban gondozta, Márti pedig szerette volna megtartani a munkáját.
Aztán nem sikerült. Nem csak Tomi tiltakozott éhségsztrájkkal és szívszaggató bömböléssel, amikor a hétvégi látogatások után visszavitték, Márti maga sem találta a helyét nélküle. Vele lenni, őt etetni, nyugtatni, biztonságba helyezni már nem csak próbatétel, nem csak szolgálat volt. Az élet rendje, ha olyan is, amilyen.
A múltba úszott a gyógyszertár, a remény, hogy másik párt találjon. Amikor édesanyját is gondozni kellett, visszatért a szülői házba, a rendszerváltás óta lecsúszott településre, amely – talán kárpótlásul a sűrűsödő szegénységért – közben az egyik legkisebb magyar város lett. Tomi kap rokkantsági díjat, és mert alig lát: vakságit is. Meg ott van a családi pótlék, és most már 47 ezerre emelték az ápolási díjat. Nem sok, de azért időről időre telik a kisgyerek kedvencére, paprikás csirkére nokedlivel. Azt szereti, aminek leve van, mert jobban lemegy, amikor etetik. Márti így mondja: a kisgyerek. Tomi 35 éves.
És igenis vannak szép pillanatok. Túlzás lenne boldognak mondani őket, de békések, meghittek. Amikor jó műsor van a rádióban, és jó volt az ebéd, és a kisgyerek mosolyog. Amikor nyári estén Márti felnéz a csillagokra, és mélyet szív a cigarettából. És néha váratlan dolgok is történnek: felbukkant a múltból egy régi szomszéd, valamikori jó barát. Ő világvándora lett, szinkrontolmács. És az utóbbi években fotóművész. Azt mondta: ennek a próbatételnek szépsége is van. Ő pedig egy módon tud tisztelegni Márti roppant erőfeszítése előtt: képekkel.
Ha a mából nézzük, szép az a tegnap. Mert a múlt télen, amikor a pincébe ment tüzelőért, a lábára esett egy fahasáb. Lett egy seb, amely sehogyan sem akart gyógyulni. Ha nem, hát nem. Túl van ő már a nyifegésen-nyafogáson, hogy egy véraláfutással orvoshoz szaladgáljon. Ha csúnya is. Ha fáj is. Magának üszkösödik a lába, amputálni kell! – ezt mondta az orvos, amikor az egyre növekvő fájdalom miatt végül mégis elment hozzá. Ő meg kifordult a rendelőből. Neki nem lehet csak úgy levágni a lábát, neki dolga van! Aztán tíz nap alatt mégis belenyugodott. Tavasszal volt a műtét, szerencsére térd alatt, meg lehetne tanulni a műlábat, csak sajnos a seb nem gyógyul, mert nem bírt magával: kétszer is ráesett, amikor Tomit próbálta ellátni valahogy.
Van egy kis segítség a családsegítőtől, meg maszekban is – de nehéz. Persze hogy nagyon nehéz. Ápolási otthonra pénz sem volna, de Márti nem is akarná. Előbb-utóbb úgyis itt hagyom szegényt, ebben az ellenséges világban, de most még egy kicsit itthon összekapaszkodunk, ahogyan lehet – ezt mondja.
Hogy meddig tarthat a próbatétel, meddig lehet szolgálni? Ameddig a szegénység nyomorba nem fordul? Amíg a test már nem bírja?
De hát milyen próbatétel? Hiszen ez a szolgálat már maga a teljes élet.
