Gyilkosságok a védővonalon
Hetven éve, hogy az Auschwitzban legyilkolt százezrek után további sok ezer magyar zsidó fejezte be életét borzalmas körülmények között, immár a háború végső szakaszában, Ausztriában. Budapestieket és munkaszolgálatosokat hajtottak ősztől esőben-fagyban gyalog nyugat felé, a „birodalmi védőfal” építéséhez. Irtottak erdőt, ástak árkot, tankcsapdát – hogy azután sokan nyomorultul elpusztuljanak. Végkimerülés, tífusz, fagy végzett velük, vagy puskatus. Meg kalapács: gyilkosaik spóroltak a lőszerrel.
Az áldozatok többsége kétszázötven kilométeres, embertelen gyalogmenet után érkezett meg Nickelsdorf vidékére. Már aki túlélte, hiszen betegek és hatvanévesnél idősebbek is voltak közöttük. Az óbudai téglagyárból és más gyűjtőhelyekről jöttek, ahová a „nemzetvezető” gyilkos bandái hajtották őket. A semleges országok által védett házakból is sokakat kikergettek, hiszen a nyilasok kötelezték magukat, hogy ötvenezer munkaképes zsidót „kikölcsönöznek” a németeknek erődítési munkálatokra.
A terv: a Jablonkai-hágótól a Dráváig kellett megépülnie a „birodalmi védőállásnak”, hogy a Hitler ígérte „csodafegyver” bevetéséig megállítsa az akkor már Budapestig jutott szovjet csapatokat. Hogy roskatag emberekkel acél és beton nélkül erődöt, tankcsapdát építeni lehetetlen, ezt a Wehrmacht minden bakája is tudta. Mégis odahurcolták a szerencsétlenek tízezreit, összesen negyvenöt táborba. Dolgoztak az északi szakaszon, amely Pozsonytól a Fertő-tó északi partjáig terjedt, a középsőn, onnan Sopronig, s a délin, amely az Írottkőig húzódott. S ott voltak a magyarok a „Südostwallon”, Stájerországban is.
Az effajta erődítések már tervezésük idején műszakilag is, hadászatilag is elavultnak számítottak, mégis háromszázezernél több ember robotolt ott 1945 elején, túlnyomórészt külföldiek. Az idehurcoltaknak hónapokon át kellett éhezve, a fagyos földön, gyakran a szabad ég alatt hálva napestig robotolniuk, sokukat brutálisan kínozták is. Halász Györgyöt, Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt még a határhoz közel, magyar pribékek verték agyon, sok társukat már azok német, osztrák, horvát társai.
Az egyik burgenlandi borzalmat Elfriede Jelinek, a Nobel-díjas osztrák írónő állította színpadra. A színhely a Batthyányak kastélya Rohonc-Rechnitzen, ott volt a Südostwall egyik építésvezetősége. Március 25-én érkezett oda kétszáz-kétszázötven kényszermunkás, Kőszegről hozták a végsőkig kimerült, munkára már képtelen embereket. A kastély pincéjében roskadtak le – felettük a ház urai és a helybéli náci hivatalosságok mulatoztak. Éjféltájban bizonyos Franz Podezinnek, a náci párt helyi főnökének utasítására kihajtották őket a pincéből, majd részben agyonlőtték, részben agyonverték őket. Akkor vesztette életét Fenyő László, a jeles költő is. Más, még mozgásra képes zsidókkal aztán megásatták a sírokat, eltemettették az áldozatokat, hogy a sírásókkal aztán másnap, a falu vágóhídjánál végezzenek.
A kép teljességéhez tartozik, hogy Rohoncon voltak tisztességes emberek is, akik nagy kockázatot vállalva próbáltak segíteni. Franziska Hutter szénakazalban bújtatta el s mentette meg dr. Székely Sándort. Amikor Johann Farkas, Deutsch-Schützen (Németlövő) katolikus lelkésze meghallotta, hogy a németek a front közeledtével a kényszermunkások kivégzésére készülnek, titokban jelezte ezt nekik, figyelmeztetve őket, hogy meneküljenek. Negyvenen meg is fogadták a tanácsot, másokat a lelkész a házában rejtett el és mentett meg.
A szökés egyébként keveseknek sikerült. A túlélőkre azután márciusban-áprilisban szó szerint halálmenetek vártak. Tovább, nyugatra, Mauthausenbe vitték volna őket. A végsőkig elgyötört emberek közül sokan haltak meg akkor – főként úgy, hogy a menni már nem tudókat legyilkolta az SS, de még inkább a helyi söpredék: a Hitlerjugend és a maradék férfiak, a „Volkssturm” emberei. A grazi népbíróság tárta fel például a reinersdorfi tragédiát: Bruno Strebinger náci körzetvezető egy megszökött kényszermunkás „likvidálását” úgy rendelte el, hogy – lőszer-takarékossági okból – kalapáccsal kell végrehajtani. Jóllehet ettől először még alárendeltjei is vonakodtak, végül akadt egy, aki úgy vágta tarkón az áldozatot, hogy a koponyája szilánkokra tört – vallotta egy tanú.
Ötszázas, kétezres csoportokban kellett a halálmenetekben naponta vagy negyven kilométert megtenni. A már amúgy is agyondolgoztatott, kiéhezett, beteg emberek közül sokan kidőltek, bár tudták: ez a biztos halált jelenti. Kísérőik ugyanis azonnal végeztek azzal, aki kilépett a sorból, netán leült, összeesett. Stefan Karner osztrák történész kutatásai szerint különösen Eisenerz és Leoben vidékén, Eggenfeldnél és Judenburgnál voltak tömeges kivégzések. Csak Stájerország útjain tízezernél több magyar zsidó végezte életét mindössze néhány héttel vagy nappal a háború befejezte előtt.
Eközben a magukat rongyokba burkolva vonszolók ebben az időben is találtak együttérzőkre. Egy csoportjuk este érkezett Thondorfba, és dr. Pál Endre orvosnak sikerült a falu polgármesteréhez fordulnia segítségért. Fritz Edelmann, a maga életét is kockáztatva, Pált és hét társát befogadta a házába, heteken át élelmezte őket és öntött lelket beléjük.
A front közeledtével voltak csoportok, amelyek már nem érték el Mauthausent, s voltak olyanok, amelyeket a Dunán, tutajokon vittek a kőfejtőjéről hírhedt haláltáborba. Ám a dráma még ott sem ért véget: miután a túlzsúfolt tábor április közepére nem tudott további foglyokat fogadni, onnan még tovább, Gunskirchen felé hajtották az áldozatokat – ismét csak lemészárolva mindazokat, akik nem tudták a lépést tartani.
Az amerikai csapatok nem tapasztaltak ellenállást, amikor május 5-én bevonultak Felső-Ausztriába, felszabadítva Mauthausent és nyolc melléktáborát. Mindazért, ami ezekben a hónapokban az egykori Reichsgauban történt, legalább a felelősök egy (kis) részét felelősségre vonták, először a brit és az amerikai katonai hatóságok, majd az osztrák bíróságok. Nem kevés (bár csak kisebb részükben végrehajtott) halálos ítélet is született, nemkülönben osztrák elnöki kegyelmek, amelyek bitó helyett börtönre változtatták az ítéletet. A helyszíneket, ahol mindez történt, sokáig a komor hallgatás jellemezte: a helybeliek nem akartak tudni semmiről, sok helyütt még a tömegsírokat is csak hosszú évekkel később sikerült fellelni és feltárni. Azután lassan kialakult az emlékezésnek a feltámadt szégyen által is vezérelt kultúrája. Magyar és osztrák kutatók együtt tárják fel közös történelmünk egyik legszörnyűbb fejezetét.
Hamarosan gyászünnepséget tartanak a tragédia több helyszínén. Balfon, ahol Szerb Antalt is megölték, az osztrák részvétellel rendezett megemlékezésen a túlélő Vámos Tibor is beszél, és beszél Sárközi Mátyás, akinek édesapja nem élte túl. A túlélők azután a burgenlandi Donnerskirchenbe (Fertőfehéregyházára) látogatnak, ahol 332 magyar zsidó áldozatot szedett a birodalmi védvonal építése.
