A szegények oldalára áll a hatalmasokkal szemben, és hiába hívja az Orbán-kormány, nem jön Magyarországra
– Ha egy meleg ember jó szándékkal Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem?
Egyszerre elgondolkodtató, megindító és mulatságos volt ez az újságírói kérdést követő visszakérdezés, hiszen a földkerekségen élő több mint hét és fél milliárd közül az egyetlen ember reagált így, akinek papírja van arról, hogy csalhatatlan. Ha a pápa megítél valakit, valamit, azt minden hívő katolikus embernek el kell fogadnia. Csakhogy Ferenc kerüli a kinyilatkoztatásokat. „Most először teológus helyett pap került a pápai székbe” – mondta Jorge Bergoglio atya megválasztása után korábbi, Buenos Aires-i sajtótitkára, és az egyházfő ezt a csak félig tréfás megjegyzést nap mint nap igazolja. Természetesen tiszteli és követi az egyház dogmáit, de – nemhiába volt pszichológiatanár a felszentelése előtt – szenvedélyesen érdekli az ember. A tépelődő, gondokkal küszködő ember, aki az egyház segítségét keresi. Van miért és kikért aggódnia, az 1,2 milliárd hívet számláló egész egyházi szervezet sorsa is az ő vállát nyomja.
Számos szakértő állítja, a katolikus egyház modern történetének legnagyobb válságával küzd, mióta a papi pedofília különböző esetei szinte napi hírekké váltak. Ezekkel az ügyekkel két baj is van: egyrészt, hogy megtörténtek, valamint hogy megpróbálták őket eltussolni. Az Egyesült Államokban a közelmúltban megkérdezett hívő katolikusok 37 százaléka mondta a Gallup közvélemény-kutatóinak, komolyan gondolkodik azon, hogy elhagyja az egyházat, mivel megingott a bizalma a papokban. Ez 15 százalékkal magasabb arány, mint 2002-ben volt. A hívek felháborodottan kérdezik, miként lehetséges, hogy az egyház bűnösnek nyilvánít minden, házasságon kívüli szexuális együttlétet, sőt, az előírások szerint még az újraházasodott emberek is bűnben élnek, miközben gyermekek megrontását rejtegetik, mentegetik.
A papi pedofíliával kapcsolatos hírek pedig futószalagon érkeznek. A melbourne-i bíróság március 12-én ítélte hatéves börtönbüntetésre George Pell bíborost, a Vatikán volt kincstárnokát két, 13 esztendős ministránsfiú megrontásáért. Melbourne, majd Sydney érseke, aki 2014 és 2018 között a katolikus egyház harmadik legbefolyásosabb személyének számított, 1996-ban a melbourne-i székesegyház sekrestyéjében támadt rá kiszolgáltatott kiskamaszokra, és az egyik tiltakozó, zokogó fiút a másik szeme láttára erőszakolta meg. Az ítélet még nem jogerős, így a pápa egyelőre nem vonta meg a bíborosi címet Pelltől. Szintén márciusban kitaszította viszont az egyházból Theodore McCarrick bíborost, Washington volt érsekét, az abortusz és a melegházasság elleni mozgalom lelkes és ékesszóló zászlóvivőjét. Amerikai egyházi körökben McCarrickről sokan tudták, hogy felnőtt szeminaristákhoz fűzi intim viszony, de tavaly az is kiderült, hogy 2013-ban egy 11 éves kisfiút erőszakolt meg. A pápát mostanában sok bírálat éri amiatt, hogy túl hosszú ideig hitt vádlói helyett főpaptársának, ahogyan ez korábban chilei püspökök esetében is megtörtént.
Az első zaklatási vádak a múlt század ötvenes éveiben érkeztek a Vatikánba, de jelentős médiafigyelmet az Egyesült Államokban és Kanadában csak a nyolcvanas években kaptak. Bécs érseke 1995-ben mondott le tisztéről pedofil vádak miatt, ami nagy hullámokat vetett, bár büntetőügy nem lett belőle. Hasonló hírek érkeztek Argentínából, Ausztráliából és Írországból is. Valóságos lavinát indított el, amikor 2002-ben a The Boston Globe című lap cikksorozatban írta meg, hogy egy John Geoghan nevű pap 15 év alatt 130 kiskorút rontott meg. Püspöke, Bernard Law bíboros egyik egyházkerületből a másikba helyezte, ahelyett hogy kezdeményezte volna a pedofil pap kizárását az egyházból, és átadta volna a hatóságoknak. A lap nyomozásáról készült, Spotlight című film 2016-ban Oscar-díjas lett.
Politikai következményekkel is járhat, hogy a zaklatási ügyekkel kapcsolatos médiafigyelem és felháborodás hulláma az utóbbi hetekben elérte Lengyelországot is. Februárban Gdanskban a feldühödött tömeg ledöntötte Henryk Jankowski atya szobrát. A Szolidaritás mozgalom mellett harcosan kiálló pap a nyolcvanas években a lengyel ellenzék egyik ikonikus alakja volt. A kilencvenes évek második felében Jankowskit antiszemita és szélsőjobboldali kijelentései miatt felfüggesztették hivatalából, de csak 2010-ben bekövetkezett halála után bizonyosodott be, hogy számos kisfiút erőszakolt meg. A lengyel katolikus egyház sokáig hallgatott a papi pedofília konkrét eseteiről, azokért általánosságban az elvált szülőket, a feminizmust, sőt a túlságosan kihívóan viselkedő gyermekeket vádolta.
A tiltakozáshullám hatására és Ferenc pápa nyomására végül a lengyel püspöki konferencia bocsánatot kért az áldozatoktól, és március közepén szomorú statisztikát is nyilvánosságra hozott. Lengyelországban 1990 és 2018 között a katolikus egyház 382 alkalmazottja 625 gyermek szexuális bántalmazásáért tehető felelőssé. A gyermekkorukban papok által megerőszakolt felnőtteket és családtagjaikat tömörítő Ne félj elnevezésű szervezet most további adatokat követel, például az áldozatok sorsáról és arról, hogy az egyház hogyan próbálta eltussolni ezeket az eseteket. A felháborodáshullám az őszi parlamenti választásokra is hatással lehet, hiszen a kormányzó Jog és Igazságosság párt a katolikus egyház szoros szövetségese.
Ferenctől az eddiginél sokkal határozottabb intézkedéseket követelnek az erőszak áldozatai. Konzervatív kritikusai is támadják, azt állítva, hogy nem lép fel kellő szigorral a bűnösök ellen. Ezekben a szemrehányásokban persze sok a szemforgatás. McCarrick ügyének eltussolásával például éppen az a Carlo Vigano érsek vádolja a pápát, akinek a Vatikán Washingtonban akkreditált nunciusaként tisztában kellett lennie McCarrick papnövendékfaló hírével.
Természetesen mi sem lenne könnyebb annál, mint hogy a pápa dörgedelmes nyilatkozatokat tegyen, kiátkozza a bűnösöket, és kötelezze a püspököket arra, hogy a megvádolt papokat adja ki hazájuk polgári igazságszolgáltatásának – legyen a többi az ő gondjuk. Óvatosságának azonban jó oka van: ezzel a katolikus egyház két évezred óta őrzött függetlenségének egy részét tenné kockára. Nem tanulságok nélkül való, hogy a bostoni ügyben őrizetbe vett és még per előtt álló John Geoghant egy korábban életfogytiglanra ítélt bűnöző brutális kegyetlenséggel megölte a cellájában, ami aligha válik a massachusettsi hatóságok dicsőségére. A George Pellt elítélő Peter Kidd ausztrál bíró a verdiktben pedig külön szólt arról, hogy elítéli az ügyet kísérő lincshangulatot, és kiemelte: alaptalan azok dühe, akik a szomorú bűncselekmény miatt a katolikus egyházat szeretnék a vádlottak padján látni. A bűnös maga Pell, bűnhődnie is neki kell.
A pápa januárban, a panamai katolikus ifjúsági találkozóról hazatérőben úgy nyilatkozott az őt kísérő újságíróknak, hogy a szexuális bántalmazások ügyében képtelenség megfelelni az egyházzal szemben támasztott – szerinte túlzó – elvárásoknak. A visszaélések gondja mindenképpen velünk marad – ez olyan biztos, mint hogy a Nap felkel –, mert ez általános emberi probléma. Az iskolákban és családokban sokkal gyakoribb a szexuális bántalmazás, mint az egyházban, és a megvádolt embereknek legfeljebb öt százalékát ítélik el. Hozzátette ugyanakkor, hogy az egyháznak saját kebelében mindenképpen lépnie kell, így segítve a szexuális bántalmazás elleni küzdelmet a családokban és a társadalomban is.
Február 21. és 24. között a Vatikánban nagyszabású püspöki találkozót tartottak a papi pedofília témájáról, a kiskorúak védelméről. Róma püspöke korábban azt kérte főpaptársaitól, hogy mielőtt elindulnának, találkozzanak a szexuális erőszak áldozataival. A találkozón a pápa kilátásba helyezte, hogy az egyháznak minden esetben vizsgálatot kell indítania meggyanúsított tagjainak ügyében, és erről értesítenie kell a világi hatóságokat is. Az egyház részvételével, de attól független tanácsokat is létrehoznak, ezeknek jelenthetik az áldozatok a velük történteket. Újraértékelik a papi titok fogalmát, és az egyház kitaszíthatja tagjai közül azokat a főpapokat, akik bántalmazási eseteket hallgatnak el. Bár a találkozó határozat nélkül zárult, az AP hírügynökség úgy tudja, hamarosan sor kerülhet a kánonjog megfelelő reformjára.
A Vatikán azt vallja, hogy első körben a cél nem lehetett több, mint az érzékenyítés, a püspökök meggyőzése, a közhangulat megváltoztatása. Lehet, hogy ez lassú folyamat, de hosszú távon több hasznot ígér, mint az indulatos, a szenvedélyeket felkorbácsoló lépések. Lehet benne igazság, hiszen például a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, amely a pedofília ügyét eddig következetesen a szőnyeg alá söpörte, március végén közleményt adott ki a kiskorúak védelméről. Csatlakozott a pápa álláspontjához, amely elítéli a kiskorúak bántalmazását, és közölte azt is, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen hamarosan gyermek- és ifjúságvédelmi képzést indítanak.
Túl kevés, túl későn – mondják a vatikáni lépésekre Ferenc kritikusai. Szerintük az egyházat végveszedelem fenyegeti, a pápa a radikális lépések késleltetésével saját örökségét veszélyezteti.
Pedig Jorge Bergoglio, akit otthon, Buenos Airesben a nyomortelepek püspökeként emlegettek, sohasem arról volt híres, hogy félne a vitáktól és a határozott tettektől. A világtörténelem első, Európán kívülről érkezett pápája, az olasz migránscsaládból származó Ferenc már megválasztása után konfliktust vállalt azzal, hogy nem ült be a trónszékbe, hogy ott fogadja a bíborosok hódolatát: ő sétált oda hozzájuk elbeszélgetni, majd együtt buszozott velük szállására. Maradt egy vendégházban, nem költözött be a pápai rezidenciára. Nem vette fel a hermelines gallért, vitrinbe tetette a színarany pápai mellfeszületet. A régi acélt hordja tovább, mint valaha, a lepukkant környéken álló Parroquia Virgen Inmaculada-templomban.
Bergoglio huszonegy János, tizenhat Benedek és tizennégy Kelemen után elsőként vette fel a szegények szentjének, Ferencnek a nevét, és nem félt attól, hogy a Kúria apparátusának papjaitól a korábbinál kevesebb pénzért többet követeljen. Arra biztatta őket, hogy vállaljanak hivatali munkájuk mellé gyülekezeti feladatokat is. Mint mondta: egy pap, ha nem vigyáz, könnyen langyossá válik, egyre csak hivatali karrierjének kilátásain tépelődik, elcsábítja a pénz. Az apparátus tagjait „spirituális alzheimereseknek” nevezte, és kijelentette, a lelki ürességet semmilyen tudományos végzettség sem tudja betölteni. Egy interjúban azt is kifejtette, hogy szerinte a katolikus papok túl sokat foglalkoznak hálószobaügyekkel. Megszállottan ellenzik az abortuszt, a melegházasságot, a fogamzásgátlást, miközben túl kevés figyelmet szentelnek a szegényeknek.
Elgyávult volna Ferenc pápa, hogy végül a lassúbb utat választotta a pedofília elleni fellépésben? Vagy talán úgy gondolja, hogy míg a felkorbácsolt érzelmek hullámvasútja körbejár, neki más ügyekben haladnia kell. Első önálló enciklikája 2015-ben – korántsem véletlenül –, a párizsi klímacsúcs előtt jelent meg. A téma a teremtett világ, a környezet védelme volt. A nem csupán a katolikusoknak szóló Laudato si’ (Áldott légy) című üzenet vallási szövegek esetében szokatlanul alapos tudományos érveléssel hívott cselekvésre a klímaváltozás hatásainak csökkentése érdekében. Érintette a fenntartható fejlődés társadalmi vonatkozásait is. Ferenc szerint mindenkinek szent joga a munka, a hajlék, a táplálék, de le kell számolni a kapitalizmus konzumvilágának kielégíthetetlen étvágyával. Akadt, aki emiatt kommunistának nevezte a pápát. Nekik azt üzente, hogy a kommunisták egykor ellopták a keresztények zászlaját, de azt vissza kell szerezni, hiszen a Szentírás központi gondolata mindig a szegények védelme volt, és az is maradt.
A pápa az idei évre több muzulmán országba tervezett utazásokat. Érthető, mivel elsőrendű feladatának tartja a kereszténység és az iszlám kapcsolatának javítását, a feszültségek enyhítését. Februárban az Egyesült Arab Emírségek fővárosában elítélte a vallás nevében elkövetett erőszak minden formáját azon a konferencián, amelynek célja a vallási fanatizmus visszaszorítása és az iszlám mérsékelt ágának népszerűsítése volt. „Vagy együtt építjük a jövőt, vagy semmilyen jövő sem lesz” – mondta a pápa. A Vatikán és a tekintélyes kairói Al-Azhar Egyetem a konferencia alkalmából megállapodást írt alá a szélsőséges ideológiák elleni közös harcról.
„Zsarnokság nem létezhet félelmeink kizsákmányolása nélkül – idézte a katolikus politikai mozgalmak egy világtalálkozóján a római pápa Martin Luther King amerikai polgárjogi harcost. – Hamis próféták árulják a gyűlölet mágikus formuláit, tudják, hogy a szorongás elgyengít, bizonytalanná tesz” – folytatta Ferenc. Szerinte csak akkor lehet béke, ha a kereszténység és az iszlám megfér egymás mellett a világ minden kontinensén, a muzulmán hagyományú arab világban éppúgy, mint a keresztény kultúrán épült Európában.
A pápa szerint a migráció nem veszély, hanem a kölcsönös tanulási folyamat része. „Nem keresztény ember, aki csak falak építésére gondol, hidakéra nem” – vallja. Ferenc a menekültek befogadásának sokkal befolyásosabb híve Soros Györgynél, ha politikai céltáblának persze nem tanácsos is választani. A magyar kormány hiába hívja meg újra és újra Magyarországra, a pápa egyetlen olyan országba sem utazik, ahol zajosan ellenzik a migrációt. Magyar híveit idén a pünkösd előtti héten inkább az ortodox többségű Romániában, az erdélyi Csíksomlyón üdvözli majd.
Valahová tartozni kell. Együttesen vallott értékek, szabályok nélkül minden kisebb-nagyobb közösség szétesik. Ez éppúgy igaz az egyes ember környezetére, mint a nemzetek kapcsolataira. A pápa a világ legnagyobb központi irányítású globális intézményének élén áll. De lehetséges-e globális közösséget építeni? Ezen akár az emberiség léte múlhat. Ferenc mindenesetre megkísérli, amikor a szegények oldalára áll a hatalmasokkal szemben, amikor az emberek testvérisége mellett foglal állást, amikor az emberre bízott környezet védelmére hív. Többet aligha tehet – még akkor sem, ha papírja van arról, hogy csalhatatlan.
