Gerilla és diktátor: Castro, a szovjet terjeszkedés alvállalkozója

Castro országa még halála pillanatában is az ő nevét viselte. Kuba még ezekben a napokban Castro-rendszer, ha nem is a vezér, de az öccse irányítása alatt az. A szigetországban emberemlékezet óta hiánygazdálkodás van. Az elmúlt évtizedekben több hullámban a kubaiak százezrei menekültek el és próbálkoznak ma is disszidálással. Nehéz megmondani, mi is volt az El Lider Maximo fő vívmánya. A közoktatást és az egészségügyet szokták felhozni, mint amivel kiemelkedik Kuba a dél-amerikai országok közül. Ez kevés volt ahhoz, hogy a lakosait ott tartsa, elégedetté s az országot tartósan sikeressé tegye. (Az Egyesült Államokban kétmillió kubai él.)

A Batista-diktatúra 1959 eleji megdöntése után a sziget nagyon hamar átváltozott Amerika-barát katonai diktatúrából szovjetbarát hiánygazdasággá és diktatórikus, militarizált pártállammá. Megmaradtak ugyan a forradalom szólamai, ám a romantika elkopott. (Egy fiatal rokonom, aki kisiskolás volt a rendszerváltozáskor, azért ment Kubába pár éve nyaralni, mert saját felnőtt tapasztalatokra vágyott egy valódi pártállamból. Slampos, korrupt rendőrállamot tapasztalt a butikkapitalizmus elemeivel.)

Fotó: MTI/AP

Castrónak nagyon jó globális pr-ja volt eleinte, miután bevonult szakállas harcosaival Havannába, s utána is sokáig. Jókat írt róla akkoriban a The New York Times, lelkesedett a kubai forradalomért Nyugat-Európa és a szovjetek uralta Kelet is. Én is, ha érdekes, mit gondolhatott a világpolitikáról akkoriban egy zuglói kamasz. Tetszettek nekem a Kubából érkező képek, a lelkesedés, a forradalmi közvetlenség. A túláradó hősiesség is.

Romantikus korszak volt. Nálunk is sokan kezdtek el spanyolt tanulni a kubai forradalom hatására. A rajongó sajtóbeszámolók, az illúzió, hogy a forradalmak kora tovább tart, a zsarnokokat megdöntik, a jók győznek: „Jön Fidel és vele a nép!” Ez a lelkesedés világjelenség volt. Castro, Che Guevara, ha csak jelképként is, de ott voltak az 1968-as globális forrongás résztvevőinek trikóin. Sokan szívesen hitték: Kuba csak jobb lehet, ha az amerikaiak üdülőszigetéből, a kaszinók és bordélyok világából kitörve szabaddá és egyenlővé válik. (Némi nélkülözés és erőszak közben elviselhető, gondoltuk az ő kontójukra.) Ki gondolta volna, hogy majd hatvan év múlva a kör bezárul, s mire Castro meghal, Kuba a legjobb úton halad afelé, hogy ismét az amerikaiak üdülőszigete legyen.

Fotó: MTI

A hatvanas években, a rakétaválság után a Commandante (Parancsnoknak szólították a haláláig katonaruhát viselő egykori ügyvédet) megpróbált önállósodni a szovjetektől. A kubai forradalom azonban nem lett exportcikk – sem Kongóban, sem Bolíviában. A kínai orientáció sem jött be, s Kuba visszatért a szovjet szövetségbe.

A forradalom önálló exportja helyett Castro a szovjet terjeszkedés alvállalkozója lett. A kubai önkéntesek megjelentek Angolában, Mozambikban, Etiópiában, Nicaraguában és másutt. Jó katonák voltak. Orvosaik rengeteget segítettek a világ szegény és háború sújtotta országaiban. Ezt a szerepet, valamint azt, hogy Kuba volt a Szovjetunió fő hírszerzési és flottabázisa a nyugati féltekén, a szovjetek és szövetségeseik megfizették.

Eközben az ország képtelen volt ellátni önmagát élelemmel, megmaradt cukortermelő monokultúrának. Amikor 1990-ben vége lett ennek a világnak, az Kubát is megrengette. Hogy miért nem omlott össze teljesen? A kérdésre sokan keresték a választ. Talán az amerikaiak sem akarták igazán. Talán a kínaiak gazdasági segítsége tartotta életben a rendszert. Talán az volt az ok, hogy a társadalom belefásult az állapotokba, megszokta a helyzetet. (Több tapasztalt barátom is azzal magyarázza – némi cinizmussal – mindezt, hogy Kubában lehetett nélkülözni, de a trópusi szigeten sem éhen halni, sem megfagyni nem lehet.) Castro bizonnyal zsarnok volt, akinek sok vér tapadt a kezéhez, aki volt elvtársait is hosszú évekre börtönbe zárta, ha szembefordultak vele. Nem tűrt ellenvéleményt. Ezzel együtt rengeteg nagy ember tartotta őt barátjának, mint Gabriel García Márquez, a nagyszerű kolumbiai író. Robert Merle francia író 1965-ben Moncada címmel Castrót dicsőítő dokumentumregényt írt.

A kubai vezér 1972-ben járt Magyarországon. Addigra már rendeződtek a kapcsolatok a két ország között. Castro és Che Guevara a hatvanas években nem kedvelte a magyar „gulyáskommunizmust”. Elvárták volna, hogy a magyarok is inkább nélkülözzenek a világforradalom mielőbbi gyors lebonyolítása érdekében. Che ­Guevara meglehetősen epésen írt a hatvanas évek elején Magyarországon szerzett benyomásairól. Naplóját az akkori Kossuth Kiadó zárt kiadványként juttatta el a kiválasztott keveseknek. 1972-ben viszont Che Guevara már öt éve halott volt. (Úgy tudni, a bolíviai hatóságok egy magyar diplomatára bízták: juttassa el üvegládikában a gerilla levágott és bebalzsamozott karját a Budapest–Moszkva–Havanna-útvonalon Kubába.)

2006. május 1-jén Havannában készített kép Fotó: MTI/EPA/Alejandro Ernesto

Fidel Castro sokszorosan túlnövekedett önmagán s országa jelentőségén. Például kevés híján okozója lett egy nukleáris kataklizmának, amikor szovjet atomrakétákat helyeztek el Kuba területén. A szovjet világ összeomlása után a megrázó gazdasági helyzet ellenére képes volt fenntartani a pártállami-katonai rendszert. Az ország lakói a mai napig elszigeteltek a világtól, az internet alig hozzáférhető. Castro egész életében konfrontációt folytatott az Egyesült Államokkal. Könnyen meglehet, hogy éppen ez a könyörtelen szembenállás, a két állam közötti bizarr aránytalanság tette a szigetországot és vezetőjét folyamatosan világpolitikai tényezővé. Amikor Barack Obama tavasszal ellátogatott Kubába, s normalizálta a diplomáciai kapcsolatokat, csak az ifjabb (85 éves) Castróval tárgyalt. Fidel az elnök érkezése előtt cikket közölt, amelyben ellenezte a vizitet, s azt írta, „nincs semmire sem szükségünk a birodalomtól”. Az igazság viszont az, hogy Kuba számára az amerikai kapcsolatok lét­­fon­­tos­­sá­­gúak. A gazdaságnak a kubai amerikaiak átutalásai létfontosságúak.

Castro tíz éve közvetlenül már nem irányította országát, de érezhetően nehezedett rá. Ennek a korszaknak most vége. A külföldi államférfiak egy része világtörténelmi szereplőként dicséri a Commandantét.

Egy élet állomásai

1926. augusztus 13. Egy kelet-kubai cukornád-ültetvényes törvénytelen fia­­ként megszületik.
1953. július 26. Felkelők élén megtámadja a santiagói Moncada laktanyát, hogy megdöntse Fulgencio Batista diktatúráját. Elfogják és 15 évre ítélik. Két év múlva szabadul, elhagyja Kubát.
1956. december 2. A Granma jachton nyolcvan felkelővel partra szállnak, a csapatot szétverik, de Castro megmenekül, és gerillaháborút kezd Batista ellen.
1959. január 1. A gerillahadsereg élén bevonul Havannába, ő lesz az ország vezetője.
1961. január 3. Amerikai segédlettel kubai ellenforradalmárok szállnak partra a Disznó-öbölben. Leverik őket.
1962. A kubai rakétaválság éve. Nyikita Hruscsov szovjet vezető atomrakétákat telepít Kubába. Az amerikaiak blokádot léptetnek életbe. Tárgyalások után a rakétákat kivonják a szigetről.
1965. Castro egyesíti forradalmi szervezetét a „régi” kommunista párttal. Ő lesz a párt főtitkára. A továbbiakban szinte minden párt- és államivezető-tisztséget ő tölt be Kubában.
2008. február 18. A nyolcvanegy éves Fidel átadja az elnöki posztot 76 éves fivérének. A továbbiakban lemond a párt vezetéséről is. Cikkeket, könyveket ír, néha a szigetre látogató államférfiakkal találkozik.