Forgáccsá aprította a kávézót a bibinjei kemény mag

Én Bibinjéig jutottam a múlt héten. Jellegtelen üdülőfalu Zadar határában, ám a tenger varázsos, plusz vonzóan szolid előszezoni árak, plusz kitüntetően barátságos házigazda.

Szikár, sportos férfi, tíz évet letagadhatna korából, nyugdíjas iskolaigazgató. Úgy teszünk, mintha mindketten beszélnénk németül – közös hagyományaink alapján ez volna az érintkezés magától értetődő módja.

A szállásért járó pénzt nem veszi át – isten őrizz, ilyesmivel az asszony foglalkozik, ja, ja, Frauen, sóhajt, kissé széttárván karját, s a tétova mozdulattal nyomban megteremti a férfiszolidaritás atmoszféráját, és azonmód gesztust is tesz: ungarische Frauen schöne! Megmutatja a lyukas csónakot, ezt foldozgatja szabadidejében, ősszel kijár az öbölbe horgászni. Hamarosan kiderül, nem csupán igazgatott, oktatott is – valójában történelemtanár. Elnyögdécselem, hogy eredetileg tanár volnék magam is. Ach, Kollege! Házigazdám körülpillant, vannak-e Frauen a szemhatáron, majd előhúz egy marmonkannát, felém nyújtja a vékony lánccal a kanna füléhez erősített műanyag poharat. Trink Kollege. Mein Wein, gut...

Ekkor térünk a lényegre. Tombol az Eb. A horvátok a negyeddöntőben, másnap játszanak, ők a jobbak, de jósolni nem lehet, mert a törökök... hej, a törökök ravaszak és mindenre képesek. Nagy nap lesz a holnapi, addig is trink Kollege. Mein Wein gut.

Másnap megnéztük a bibinjei óváros látnivalóit, nem kellett megerőltetni magunkat. Az öböl mentén sétány – néhány régi ház, tenyérnyi templom. A kivezető út kerítésein fekete felirat követeli Ante Gotovina azonnali szabadon bocsátását. A háborús bűnnel vádolt tábornok, akinek tárgyalása a Hágában zajlik, itt nemzeti hős – vita nincs. Hiszen Horvátország szabadságáért harcolt. És ha netán agyonveretett is pár száz embert, azok csak szerbek voltak.

A sétányon három kávézó is kínálkozik az esti eseményhez – jókora kivetítőkkel készülnek a meccsre, előttük hosszú lócák, mint egykor a szabadtéri mozikban. Délután kezdődik az előjáték. Bibinje népe a horvát címer piros-fehér kockáival ékített trikókban, sapkákban parádézik a sétányon, az anyák tüntetően tologatják a babakocsikat, a csecsemők az alkalomra szabott piros-fehér kockás pendelyben kalimpálnak a győzelem ígéretétől izzó délutánban.

Mire a bíró a sípjába fújt, a lakosság már elhelyezkedett a lócákon vagy az úttestre állított székeken. A felajzott közönség az úttestet is eltorlaszolta az aszfaltra állított székekkel. Bekerültünk a dolgok sűrűjébe. Ott ültünk a bibinjei kemény mag legkeményebb kellős közepén.
Negyven-ötven, talpig kockás férfi, kezükben sörösüveg, székük alatt tartalék. Eksztázisban ordítva hajtották-űzték a csapatot, itt akarták ellenpontozni a tényt, hogy a bécsi stadionban a török szurkolók voltak többségben. Amikor a 19. percben Olic kapufát rúgott, majdnem elszabadult a pokol, de azután mégsem. Egyelőre.

A döntetlent hosszabbítás követte – a két csapat kihajtotta a lelkét, de hiába, mígnem az utolsó előtti, a 119. percben Klasnić a török hálóba vágta a labdát. És ekkor a bibinjei kemény mag megmutatta, hogy méltó a nevére. Tombolva ugrottak talpra, megragadták széküket, üvöltve dobták a magasba. Arra nem gondoltak, hogy a gravitáció törvényei még egy horvát gól esetén is érvényesek, így hát készületlenül érte őket az alázúduló székzápor, és három kockás szurkoló ennen székének csapásától ájultan terült el az éles cserepekkel teli, sörben ázó aszfalton, hiszen röpültek az üvegek és a poharak is. A sérültek magukhoz tértek, őrült diadaltáncba kezdtek a romokon, recsegett talpuk alatt az üvegmorzsalék, de nem bánták, néhányan véreztek, de észre sem vették, derékon kapták egymást, táncoltak a kivetítő előtt. Észre sem vették, hogy a meccs megy tovább, az olasz bíró hosszabbít, és az utolsó utáni percben, a 122.-ben a törökök egyenlítenek. Mert ezek tényleg ravaszak és mindenre képesek.

A bibinjei parton lassan esett le a tantusz. A kemény mag fogcsikorgatva székei keresésére indult. Nem jutott rá idő. Szorongva toporogtak a kivetítő előtt, úgy nézték a tizenegyespárbajt, és csak amikor minden elveszett, ereszkedtek le az aszfaltra, a romok közé. A bibinjei kemény mag tenyerébe temette a fejét. Kivéve egy magányos őrjöngőt, aki előbb öngerjesztő dühvel, majd kataton egykedvűséggel rugdosta a parti pálma törzsét.

A gyász csöndje borult Bibinjére.

Reggel óvatosan közelítettem házigazdámhoz. Nyilván lerítt rólam, hogy kondoleálni akarok, mert elhárítóan emelte a kezét: nem, erről szó se essék.

Töredezett monológba kezdett. Nem tudván németül, nem azt mondta, amit akart, hanem amit tudott. Nem tudván németül, ennek a felét értettem. Mégis földerengett valami. Hogy a horvát csapat nem az igazi. A jugoszláv jobb volt. 1952-ben a helsinki olimpián a magyarokkal játszották a döntőt.

Vesztettek a világ legjobbjai ellen – nem szégyen. Na de a törökök? A jugoszláv csapat volt az igazi – és elmondta a teljes névsort. A magyar csapat pedig a csúcs. És elmondta a teljes névsort. Grosics, Buzánszky... és a többi, végig. Egy nyugdíjas horvát tanár 2008-ban, Bibinjében, a lyukas csónak mellett.

Makogva meséltem, hogy Puskást a bazilikába temették. Nem értette. Én sem értem, de nem nyelvi okokból.

Két kézzel legyintett a házigazdám: hagyjuk. Azután körülnézett, és elővette a marmonkannát. Súgva mondta: Jugoslawien Kollege. Mein Zeit. Trink

Kollege. Mein Wein gut.