Erdoğan népe
A már-már lázongásba torkolló isztambuli, majd fél Törökországra kiterjedő tüntetéssorozat felkészületlenül érte a „mérsékelten iszlamista” Recep Tayyip Erdoğan kormányát. Hozzáfűzzük: nemcsak azt, hanem a külföldi sajtót, az elemzőket is. Csöpögtek, cseperésztek ugyan a hírek arról, hogy a háromszor megválasztott Erdoğan nem is annyira mérsékelt, mint amilyen reputációja van; hogy fokozódóan önnönmagára szabott, autoriter rendszert épít ki, félresöpörve minden féket és ellensúlyt, de valóban: nem volt előre látható, hogy a mennyiség egy ponton eléri a kritikus tömeget. ACZÉL ENDRE írása.
A miniszterelnök, akinek Igazság és Fejlődés (AKP) névre hallgató pártja 2002-ben, 2007-ben, majd pedig 2011-ben nyert választást, meglehet, nem maga agyalta ki az isztambuli Taksim tér és a mellette levő Gezi park „átépítését”, de teljes mellszélességgel kiállt mellette. A tervnek nemcsak tömegnyi fa esne áldozatul, hanem a török köztársaság megalapítójának, Kemal Atatürknek a kulturális központja is – helyükre bevásárlóközpont és lakópark kerülne, no meg egy mecset és egy barokk stílusban megálmodott operaház. (Plusz egy kaszárnya, a szultánok kedvenc helyén.)
Május utolsó napjaiban környezetvédők – nagyobbrészt fiatalok – foglalták el a teret. Sátrakat vertek, énekeltek, táncoltak, és Erdoğan lemondását követelték. Május 31-én még nem is pirkadt, amikor az amúgy is keménykezű miniszterelnök kiküldte ellenük a rohamrendőrséget. Vízágyúk lőtték a térfoglalókat, könnygázzal fecskendezték le őket, sátraikat felgyújtották. Az attak híre gyorsan tovaterjedt a közösségi portálokon – a megregulázott „hivatalos” média hallgatásba burkolózott –, mire isztambuliak ezrei áramlottak a helyszínre, hogy ugyanabba a rendőri brutalitásba ütközzenek, mint a „kempingezők”. Ismét jöttek a vízágyúk, a könnygázgránátok, de ezúttal a verések, letartóztatások is.
Kétnapi struccpolitika után a hírtévék és kormánypárti lapok is kénytelenek voltak tudomást venni a történtekről, viszont – minő meglepetés – provokatőröket és „idegen hatalmakat” vádoltak a zavargások előidézésével. Igaz, maga Erdoğan is elismerte az olykori rendőri túlkapásokat, de később azzal védekezett, hogy hasonló események Angliában és Amerikában is előfordultak. Ám neki magának csúnyább kifejezések voltak a szótárában, mint a sajtójának: hol fajankóknak, hol fosztogatóknak, hol huligánoknak, hol vandáloknak, hol szélsőségeseknek nevezte a tüntetőket, akik azonban – hallván, hogy a főnök olajat önt a tűzre – már nemcsak Isztambulban, hanem Ankarában, a fővárosban, aztán Izmirben, Bursában és még több tucat nagyobb városban is az utcára mentek. Két hét leforgása alatt három halottja, négyezer sebesültje és (lapzártáig) legalább kilencszáz letartóztatottja lett a „sajnálatos eseményeknek”.
Sokat mond, hogy az Erdoğan-ellenes mozgalom jelképévé Kemal pasa, „a törökök atyja”, a modern, hangsúlyozottan szekuláris és európaias Törökország megalapítója lett. A hajdani ottomán birodalom első világháborús romjaiból ő hívta életre – mint hadvezér és politikus – az immár Anatóliára és a Boszporuszon túli, a kontinentális Európa kis területdarabjára támaszkodó nemzetállamot. Az iszlám uralmát kemény kézzel számolta fel, még külsőségeiben is. És a hadsereg vezérkarára hagyományozta a világiasságon való őrködést.
Hogy ne legyen minden olyan egyszerű, ezt az őrködést a tábornokok úgy értelmezték, hogy akkor puccsolhatnak meg egy kormányt, amikor csak akarnak (háromszor megtették); és az ő karmesteri pálcájukra táncol a parlament és az egész igazságszolgáltatás. Ritkán lehetett tudni, hogy Törökországban éppen katonai diktatúra vagy demokratikus parlamentarizmus van-e. A kétségkívül jelentős képességekkel rendelkező Erdoğan ennek a rendszernek véget vetett. Annyiban föltétlenül, hogy azt a bizonyos karmesteri pálcát a saját kezébe vette, s egyre inkább ő kezdett diktálni a katonáknak is, a politikusoknak is, a bíráknak is, a sajtónak is.
(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
