Erdogan játszmája
Hónapok óta rejtély, hogy a török hadsereg, amely létszámát tekintve a NATO második legnagyobb katonai ereje, miért nézi tétlenül a közép-keleti terrorizmus fő fészkének tekintett Iszlám Állam (IS) térhódítását a szomszéd Szíriában, miközben az Egyesült Államok légiereje megállás nélkül bombázza az IS állásait. Még rejtélyesebbnek tűnt, hogy miért nem engedi Erdogan elnök az amerikaiaknak a szír határtól mindössze 100 kilométerre levő incirkliki légi támaszpont használatát. Július végén azonban változott a helyzet. A tilalmat a török kormány feloldotta, egyszersmind maga is „beszállt” az IS felőrlésébe és megsemmisítésébe, amely az Egyesült Államok stratégiai célkitűzései között az első helyen áll. Washingtonban arról beszélnek, hogy az IS ellen vívott háborúban immár egy „hatalmas szövetségesük” is van. Valóban?
A török légierő tehát harcba lendült. Ám mint kiderült, az általa végrehajtott légi csapások csak kis hányada irányult IS-célpontokra, a messze nagyobbik hányad az IS ellen a leghatékonyabban küzdő kurd milíciákat (YPG) vette célba, mondván: „kétfrontos háborút” viselnek a terrorizmus ellen. Tették ezt annak tudatában, hogy az amerikai légierő támogatása nélkül az YPG képtelen lett volna a kb. 800 kilométeres török–szíriai határsávnak valamivel kevesebb mint a felét ellenőrzése alá vonni, s onnan az IS-t kiszorítani. Szóval a törökök egyszerre támadják az Iszlám Államot és (2013 óta először) az amerikaiakkal szövetséges kurdokat. Illetve közülük is azokat a milíciákat, amelyeket az ősellenség, a hajdanán valóban terrorista, a török állam ellen harmincéves háborút vívó Kurd Munkáspárt (PKK) kinyújtott karjának tekintenek.
Ennek a „szinkronháborúnak” történetesen van előzménye, de nem olyan léptékű, ami kellő okot szolgáltathatna Erdogan elnöknek, hogy egyenlőségjelet tegyen az IS és a kurdok közé. Július végén Suruç török határvároskában egy öngyilkos merénylő felrobbantott egy kurd kulturális központot, ami több mint harminc halálos áldozattal járt. A PKK válaszként kollaborációval gyanúsította meg a török hatóságokat és megölt fél tucat török rendőrt, illetve katonát. Erdo?an ezt a PKK és a kormánya között évekkel ezelőtt létrejött fegyverszünet felrúgásának minősítette, és onnantól fogva egyidejű fellépést hirdetett a merénylet mögött álló IS és a bosszúálló kurdok ellen. Itt azonban némi aránytalanság történt. A török biztonsági erők többnyire kurd és baloldali aktivistákat tartóztattak le, sokkal kevésbé – ha egyáltalán – IS-szimpatizánsokat. Jobb érv a törökök kétlelkűsége mellett nincs is.
Egyrészt van elszámolnivalójuk az Iszlám Állammal. A terrorszervezet a merénylettel és illegális harcostoborzással „hálálta meg”, hogy utánpótlást emberben és hadianyagban török területről kapott eddig, sőt török kereskedőknek adta el az általa kitermelt kőolajat és földgázt. Erdo?an pedig nem szereti, ha országában olyan dolgok történnek, amelyek fölött nincs ellenőrzése.
Másrészt örökké nem védhette a mundér becsületét az amerikaiakkal – a legfőbb NATO-szövetségessel – szemben. Egyre nagyobb nyomás nehezedett rá, kivált azután, hogy az IS májusban elfoglalta a történelmi Palmyrát és Ramádit. Amerikai segítséget vár ahhoz, hogy a török–szír határ nyugati felét „IS-mentesíthesse”, de úgy, hogy abban az övezetben harcoló kurdok se telepedhessenek meg.
Voltaképp Ankara jobban fél a kurdoktól, mint az IS-től, amely alighanem a hódításának a végére ért. A félelem fő oka az, hogy – hasonlóan az iraki kurd autonómiához – a szíriai kurdok is hasonló státust harcolnak ki maguknak, majd a két területet egyesítik, és megszületik egyfajta kurd államcsíra, amely aztán bejelenti az igényét a kelet-törökországi, kurdok lakta területekre is. Épp ezért Erdoganék nem nagyon bánják, ha az IS ritkítja Szíriában a kurdokat – bár ennek mostanság épp az ellenkezője zajlik, erős amerikai közreműködéssel.
Létezik olyan hipotézis, hogy a törökök csak azzal a feltétellel engedik át az incirkliki légibázis használatát az amerikaiknak, ha gépeik nem támadják az IS-erőket, amikor azok bevetésben vannak a kurdok vagy/és a szíriai kormányhadsereg ellen. Hát akkor mikor? – kérdezhetnénk.
Tény, hogy Aszad szíriai elnök rezsimjének – amely már csak az ország területének hatodát ellenőrzi – mind Washington, mind Ankara szerint buknia kell. Csakhogy miközben az amerikaiak az IS-re koncentrálnak, és nem Aszadra, a törökök az IS-hez képest „mérsékelt”, rezsimellenes terrorszervezetekre teszik a tétjeiket, közöttük például arra az al-Nuszrára, amely hűségesküt tett az al-Káidának! Ez csak Aszadnak használ, már csak azért is, mert az ő hadseregét – csakúgy, mint a szíriai kurdokat – Iránban kiképzett és felfegyverzett iraki síita milíciák és a libanoni Hezbollah ugyancsak síita fegyveresei támogatják. És valószínűtlen, hogy ez a támogatás csökkenni fog, pláne azok után, hogy az iráni atomalku folytán Teherán előtt megnyílnak a mostanáig befagyasztott pénzcsapok (plusz az energiaexport), és Törökország helyett (!) átveheti a térségben azt a vezető szerepet, amelyre mindig is maga Erdogan vágyott.
Tudom, hogy egy kicsit bonyolult a képlet, de mi az, ami a Közép-Kelet mintázatában más? Törökország szövetségesei a síita-iszlamista öbölbeli monarchiák, amelyek Iránt tekintik a legfőbb ellenségnek. Irán viszont úr Irakban és jelentős mértékben Szíriában meg Libanonban. Az Egyesült Államok számára az IS a leküzdendő ellenfél, miközben ő is meg az iráni rezsim is a kurdokat támogatja, szemben a törökökkel, akik még a kurd menekültek befogadásával sem képesek leplezni a fóbiájukat. Mely nemhogy gyengült volna, de kifejezetten felerősödött azzal, hogy a Kurd Népi Demokrata Párt (HDP) a minapi választásokon a szavazatok 13 százalékát szerezte meg, s ezzel megfosztotta Erdogan 2002 óta uralkodó iszlamista pártját, az AKP-t az abszolút parlamenti többségtől, az elnököt pedig attól a lehetőségtől, hogy ezzel a többséggel élve átírassa a parlamenttel az alkotmányt és megkaparintsa a végrehajtó hatalmat (kormányt) is. Erdo?an minden dühének céltáblája most épp a HDP. Azon mesterkedik, hogy képviselőit valamiképp összefüggésbe hozza a feléledt „kurd terrorral”, és megfossza őket mentelmi joguktól. Holott a HDP-nél, amelynek semmi köze a hajdan terrorista Munkáspárthoz, senki nem fáradozik kitartóbban a török–kurd megbékélésen, a béketárgyalások felvételén, mely az elnök szerint „most lehetetlen”.
Találóan fogalmaz a londoni The Economist, amikor az egész történetet olyan szappanoperának nevezi, amelynek megvan a maga fő szála, de mellette számos mellékszál gazdagítja a képet.
Most mindenesetre várunk. Az amerikai légierő még nem indult meg Incirlikből, az IS-t támadó gépei a távoli Bahreinből, Katarból és az öbölben állomásozó repülőgép-hordozókról szállnak fel, ami annyit jelent, hogy kevés időt tudnak a célpont fölött tölteni. Ha viszont Incirlikből indulnak, akkor ez a probléma megszűnik, mert a drónok által felderített IS-állások karnyújtásnyi távolságba kerülnek, és annyit körözhetnek fölöttük, amennyit akarnak. Habár... Ha sokat várnak vagy váratják őket az áttelepüléssel, akkor az IS-nek elég ideje lesz, hogy légvédelmének diszlokációját még idejében átállítsa. E várakozás se tompítja azonban az amerikai diadaljelentéseket, és Törökország is fürdőzhet egy darabig a stratégiaváltás, az Obama–Erdo?an-kézfogás fényében. Csak ennek a kézfogásnak nehogy az legyen az ára, hogy az IS-szel szembeni együttműködés oltárán a közel-keleti ballépéseiről elhíresült amerikai elnök feláldozza – a Jerusalem Post szerint: „eladja” – a hősies kurdokat.
